Nem sok Rob Schneider nevével fémjelzett vígjáték létezik, amit bátran tudnék ajánlani másoknak megnézésre, konkrétan 2. A Tök alsón kívül a Kegyenc fegyenc tartogat az átlag néző számára is értékelhető poénokat, mégis furcsamód az USÁban rögtön DVD-n adták ki és a világ többi részén is gyatrán szerepelt a mozikban, még a saját gyártási költségét, a nem is olyan vészes 10 millió dollárt sem sikerült visszahoznia. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy Rob Schneider karrierje (sokak örömére) nem éppen felfelé ível, értékelhető filmmel azóta sem jelentkezett.
A Kegyenc fegyenc ráadásul első rendezése is egyben. Bár azt hinné az ember, hogy a komikusoknak semmi keresnivalójuk a kamera túlsó végén, Ben Stiller is bizonyította már a Trópusi viharral is többek közt, hogy márpedig de. No, a Kegyenc fegyenc ugyan nem ér fel az imént említett dzsungelháborús vígjátékhoz, de egész korrektül van összerakva, a poénok jól vannak elosztva és a tempó is rendben van. Egy mezei vígjáték megrendezéséhez ennyi is elég, de még ezt is nagyon ritkán sikerül hibátlanul teljesíteni.
Stant elítélik csalásért, de dörzsölt ügyvédje egy kis megvesztegetés segítségével kibulizza, hogy a kötelező minimum 3 évet csak fél év múlva kelljen elkezdenie letölteni. Főhősünk a kezdeti börtönpánikon túllendülve úgy dönt, hogy felkészül az ott rá váró nem éppen leányálomra. Ebben segítségére lesz a Mester, aki megtanítja, hogyan küzdjön, hogyan viselje a fájdalmat - hogyan élje túl a börtönéveket. Stan kiváló tanítványnak bizonyul és érkezése után nem sokkal rendet is rak az erőszakos rabok közt. Viszont a börtönigazgatónak ez cseppet sem tetszik...
Nem egyszerű vicces vígjátékot írni és ha sikerül is, ezer másik helyen félrecsúszhat a projekt. Itt most valahogy mégis minden együtt volt és döcögés mentesen kapunk 100 perc jó értelemben vett kreténkedést a stábtól. A Kegyenc fegyenc a végtelenül ostoba magyar címe ellenére is hamar megtalálta itthon a közönségét és kultvígjáték közeli stádiumba lépett. Ami mindenképpen nagy szó Rob Schneidertől.
Igazság szerint nem is vígjáték, inkább paródia. A börtönös filmeket figurázza ki, az olyanokat, mint a Remény rabjai, vagy amilyen az Elítélt is - igaz utóbbi Kegyenc fegyenc után készült már. A szituáció a jól ismert "új fiú a börtönben nehezen fog beilleszkedni", de mindez meg van csavarva ennek a továbbgondolásával: mi van akkor, ha az elítélt felkészül a börtönévekre? Mármint, ha TÚL JÓL felkészül és nincs ki szembeszállhatna vele? Ezt a témát maximálisan körbejárják és minden lehetséges poént elpuffogtatnak vele kapcsolatban.
Rob Schneider bár nem különösebben tehetséges színész, láthatóan élvezi a rá osztott szerepet és ez a film előnyére válik. Persze mindent túlhangsúlyoz, de ennél a stílusnál ez megbocsátható. Kifejezetten jól sikerült montázsokban mutatják be, hogyan készül fel, de az igazi jutalomjáték csak ezután következett számára. Ki is kellett használnia, hiszen nem sokszor adatik meg az életében, hogy alfahímet játsszon... Hasonlóan, néha már-már szinte vigyorral a száján önmagát parodizálja az azóta jobb létre szenderült David Carradine is: korábbi szerepei közt gyakran találni ilyen titokzatos kung-fu mestert, de most először nem gondolja magát komolyan.
Jennifer Morrisonhoz a Dr. House csodaorvosnője után is meglepően passzol ez a végtelenül ostoba, de mégis kedves trófea feleség-szerep. Ami már csak azért is szép teljesítmény, mert a szinte mindent tudó doktornő imidzset simán levetkőzve volt képes elhitetni velem, hogy szivacs van az agya helyén. A kisebb szerepekre is díszes gárdát verbuváltak, sokuk arca lehet ismerős a nézőknek, a csapat másik fele pedig harcművészekből állt. Persze más standardek szerint nézem a színészi teljesítményeket, hiszen a film mégis csak egy paródia, de jó látni, hogy nem vették félvállról a színészek a dolgukat és remek forgatási hangulat sugárzik a jeleneteikből.
A filmet a legutóbbi összefoglaló írásom, a Tetoválások szerepe a filmekben alatt található kommentek miatt néztem újra, nekem ugyanis teljesen kiment a fejemből, mennyire sokrétűen használják a tetkós poénokat a Kegyenc fegyencben (Anya-->Anyagyilkos, Ánusztetkó, Big Stan tetkó az egyik rab hasán, stb). Jól sikerült vígjáték, és ha akadnak is gyengébb pillanatai, azok egytől egyig megbocsáthatóak. Felfoghatjuk úgy is, hogy Rob Schneider ezzel a filmmel búcsúzott a nézhető vígjátékoktól: ez esetben keresve sem találhatott volna jobb filmet az elköszönéshez. Te visszavárod?
