A Superman 2 elkészülte elég bonyolultra sikeredett: az első rész rendezője, Richard Donner kiszállt a filmből elég korán, de felhasználtak egy rakás korábban felvett anyagot tőle. Többek közt szinte az összes olyan részt, amiben Gene Hackman is szerepelt - ő ugyanis az új rendezővel nem tért vissza a második részbe (bár elég sokat szerepel benne), a szükséges plusz jeleneteket egy imitátor segítségével vették fel. Aztán itt van még Marlon Brando, aki pert nyert a stúdió ellen és így azon felül, hogy nem használhatták a korábbi filmből a jeleneteit (és ebben sem szerepelt), a nyereségből neki is csurrant-cseppent...
Szóval kész káosz az egész, ember legyen a talpán, aki kibogoz minden apróságot a film elkészülte körül. Egyébként érdemes megfigyelni a 4 Reeve-filmben a starpowerek alakulását: az első résznél Brando és Hackman neve után jött a Superman felirat, majd csak utána a címszerepet alakító Christopher Reeve neve. A második részben Hackman, Reeve és aztán a Superman felirat, míg végül a negyedikben már Hackmant is megelőzve Reeve nevét pillanthatja meg először a nagyérdemű. Hiába no, ilyen az, amikor a szerep szép lassan eggyé válik a színésszel...
Superman fülig szerelmes lesz Lois Lanebe, akinek végre leesik a tantusz és rájön, hogy az a csetlőbotló kollégája, Clark Kent valójában az Acélember. Gyorsan viszonozza hát a szerelmét, de hogy az beteljesülhessen, Kal-Elnek emberré kell válnia: septiben elmegy a Magány Erődjébe, hogy feláldozza sebezhetetlenségét. De rosszabbkor nem is tehette volna: az előző részben megismert 3 kryptoni fegyenc kiszabadul a Fantom Zónából és a szintén frissen szabadult (azaz szökött) Lex Luthor segítségével el akarják foglalni az egész bolygót.
A legnagyobb erénye a második résznek, hogy hanyagolja az unalmas felvezetéseket, rögtön belecsap a lecsóba: a 2,5 órából kicsit több, mint 2 óra lesz, de ez így van jól. A tempó végig kitart - bár hozzáteszem, hogy a mai szemnek ez is elég lassúnak tűnhet, de mindenképpen javulás az első rész óta. Kész csoda, hogy a rendezőváltás után ennyire szépen össze tudták rakni ezt a filmet (megkockáztatom, jót tett neki ez a körülette kialakuló hercehurca).
Ha lehet ezt így mondani: még több öniróniával él, mint elődje, ugyanakkor meg is komolyodott. Lex Luthor már nem csak az az öntelt, gagyi bűnöző, mint az első részben volt, sokkal érdekesebb feladatot kapott. A Föld elbukásának nagyköveteként segíti a kryptoni triót a mihamarabbi hatalomátvételben. Azt a triót, akik végre méltó ellenfelei Supermannek (szerintem ez a fajta nemezis jobban passzol az acélemberhez, mint a bűnözőzseni egymaga. Hozzáteszem: A kettő együtt meg pláne igazán ütős).
Lois Lane karaktere is szimpatikusabb lett: végre rájön, az egyértelműre, így egy fokkal könnyebb elhinni, hogy ő az a riporternő, aki mindig szagot fog, akit nem lehet link dumával lerázni, aki érti a dörgést. Persze megint csak hozzá kell tenni azt, hogy az inkognito fenntartása sajnos fontos volt a filmeseknek. Így a Szuper-csók közbeszól, szóval mindent, amit tudott, Superman egy egyszerű nyelvmozdulattal kitörölt az emlékezetéből. Kár érte. Egy fokkal még mindig jobb, mint az előző rész idővisszaforgatása a Föld körül történő hipergyors repüléssel.
Ahogy Batman a Sötét lovag: Felemelkedésben, vagy Vasember a harmadik Vasember filmben, úgy Superman is emberként kell helytálljon a film egy részében. De ellentétben az előbb említett két kollégával, neki rettenetesen szarul megy a téma, így miharabb kénytelen lesz visszaszerezni erejét (hogy aztán többek közt igazi p*csként megleckéztesse azt a kretént, akivel halandóként nem tudott elbánni. Furcsa volt ezt látni az erkölcs mintaképétől...). Már csak az hiányzott volna, hogy rágyújtson egy Marlborora és legurítson egy kis Coca-Colát a KFC-ben (a termékelhelyezés ugyanis sastamási méreteket öltött ebben a részben).
A második Superman filmen én lényegesen jobban szórakoztam, mint az elsőn. Persze ez sem tökéletes egyáltalán, de a humora közelebb áll hozzám, az ellenfelek érdekesebbek, akárcsak a tét és sokkal többet kapunk a Kent-Lane szerelemből is. Persze van hiba és gagyifaktor itt is bőven, de mindenképpen érdemes megnézni még akkor is, ha az előző nem tetszett annyira. Kicsit más: néhol kicsit rosszabb, máshol kicsit jobb. Szerintem a Reeve-éra legjobb darabja.
