A ma délelőtti vetítésen Sofia Coppola legújabb munkájával ismertették meg a magyar sajtó filmfesztiválokra nem sűrűn járó tagjait. Az eredetileg Cannesban bemutatott film nem durrant akkorát, mint azt sokan várták és most végre azt is megtudhattam, miért. Pedig nem rossz az alapötlet - sajnálatosan van aktualitása is, de az ötlet még nem sztori és sztoriból itt bizony nincs olyan elképesztően sok, amivel feszesen ki lehetne tölteni másfél órát. Így maradt az önismétlés...
Sofia Coppola, a Coppola-klán nőnemű üdvöskéje már viszonylag korán a papa nyomdokaiba lépve rendezésre (és írásra) adta a fejét. Munkásságának legemlékezetesebb darabja a 2003-as Elveszett jelentés, amivel egy rakás díjat (és jelölést) is bezsebelt, köztük azzal az aranyozott, kopasz fickóval. Ezen sorok írójaként töredelmesen be kell vallanom, hogy magam is csak ezt a filmet láttam tőle - eddig. És hát... a Lopom a sztáromnál lényegesen jobb, még úgy is, hogy a kelet-ázsiai világ (az Elveszett jelentés Japánban játszódik) nem vonz különösebben.
Hollywoodban pár éve egy csapat tinédzser azzal töltötte a temérdek szabadidejét, hogy betört az imádott sztárjaik otthonába, lenyúlt pár csecsebecsét, meg persze értékesebb cuccokat is, aztán pedig menőztek vele a dizsiben. Csodával határos módon, viszonylag későn sikerült lebukniuk, pedig a közel egy év során körülbelül 3 millió dollár értékben tulajdonítottak el holmikat. Olyan hírességek estek áldozatul a Bling Ring rablásoknak, mint Paris Hilton, Orlando Bloom vagy épp Lindsey Lohan.
Igaz történet alapján - fuckyeah. És bár az élet a legjobb író, néha azért nem ártana valaki olyat szerződtetni mellé, hogy felülvizsgálja a munkáját, aki a filmes szabályszerűségekkel is tisztában van. A Lopom a sztárom legnagyobb gyengesége szerintem a forgatókönyve, amin érződik, hogy megszenvedtek vele, hogy kitöltsék a játékidőt. A történet folyama a film második felvonásában egy majdnem végtelen loopba keveredett, amiből csak nagyon izzadtságos munkával sikerült kikecmeregnie.
Főszereplőink ugyanis olvasnak egy cikket egy éppen más városban tartózkodó sztárról, rákeresnek a lakcímére a neten, betörnek hozzá, elcsodálkoznak, hogy mennyi tök jó cuccuk van, kipakolják a helyet (de csak úgy szerényen, hogy ne tűnjön fel), majd elmennek bulizni. Aztán megint. És megint. És megint. És mikor azt hitted, hogy most már vége, megint. Közben meg a történet egy helyben rostokol, leül az egész és nincs semmi, amivel sikerülne feldobni.
Pedig próbálkoznak éppenséggel, csak nem eleget: van egy amolyan keretféléje a filmnek, amiben egy évvel később, a már lebukott tagokat interjúztatják (az újságírónő, akinek a cikkéből a film készült) és ebből néha-néha beraknak egy-két apró jelenetet, vagy alámondást két rablás közé, de sajnos messze alul van használva ez. Pedig ezek az igazán jó pillanatok, amikből bőven elfért volna még: hatalmas cinizmus, Emma Watson karaktere szendeszűzként, ártatlan bociszemekkel hazudik a világ képébe, szájából csak úgy ömlik a bullshit, közben pedig a valódi énje fittyet hányva mindenre és mindenkire fosztogat és narkózik.
Coppola kísérletező kedvében volt a rendezés terén: vannak valóban egyedi beállítások, de a lassítások mennyisége már zacksnyderi méreteket is ölt, csak épp az akciók helyett átlagos jelenetek vannak lelassítva. Kifejezetten tetszetős megoldás volt egy üvegfalú ház gyors kirámolásának kameramozgás, hang és vágás nélküli bemutatása kívülről. De ezen felül is jócskán találhatóak érdekesen megkomponált jelenetek - de néha kicsit túlzásba is viszi a dolgot.
A film felfogható egy 1,5 órás divatmárka-reklámnak is, hiszen a sekélyes főszereplők minden második mondata valami ilyesmi: "Huh, az egy Prada táska?", "Azta, de menőn néz ki rajtad ez a Bulgari!", "Paris Hiltonnak saját divatmárkája van, beszarás!". No igen, erre azért fel kell készülni, hogy nem fogunk alámerülni a karakterek mélységébe, hiszen pont az a lényegük, hogy a végletekig felszínesek, csak a külsőségek számítanak. Ennek reprezentálására van egy nagyon jó kis jelenet a lányokkal és Leslie Mannal Angelina Jolieról.
De vajon jó ötlet-e felszínes emberekről filmet forgatni? Már úgy értem, hogy azokról, akik fejből vágják, mikor milyen ruha volt egy-egy sztáron és nem tudnak semmi másról beszélni, csak a divatról, meg a "menő" dolgokról? Igen, ha megvan hozzá a kellő irónia, mert anélkül csak agyvérzést idéz elő az emberben a sok butábbnál butább megnyilvánulás. No meg hozzájön az, hogy itt bizony nincs szimpatikus karakter, akivel azonosulni lehetne (az Isreal Broussard alakította Marc-kal ugyan próbálkoztak, de nem sok eredménnyel).
A Lopom a sztárom megpróbál valós képet festeni a jelenlegi tinédzserkorosztályról, ami hellyel-közzel sikerül is neki. A karakterek ugyan valósághűnek hatnak (főleg Emma Watson tolmácsolásában), de mégsem az igaziak. A történet a közepénél nagyon leül és az eredeti rendezői megoldások ellenére sem tud aztán már felállni onnan. Több önirónia és még néhány ügyes megoldás a kerettörténet és az éppen folyó történet összehangolására bőven elfért még volna. A végén azért röhöghetünk Emma Watson karakterén, amint épp megbánóan szónokol a spiritualitásról meg a karmáról, meg a jótékonykodásról - csak aztán az ember belegondol, hogy "Te jó ég! Ezt a sz*rt egy rakás idióta el is hiszi neki" és mindjárt elmegy még az életkedvünk is.
