És ezzel a poszttal a blog elveszítette a Kristen Stewart-szüzességét. A Runawaysban ugyanis ő és az Alkonyat-filmekből kölcsönzött partnere, az általam roppant tehetséges gyerekszínésznek tartott Dakota Fanning rockerkednek egy kicsit. Szóval a duó két Meyer-agyrém közti szünetben beugrott leforgatni egy ~igaz történetet feldolgozó filmet: a The Runaways nevű 70-es évekbeli csajrockbanda felemelkedését és bukását.
Rockzenei alulműveltségem okán én még nem hallottam a zenekarról, de komoly kutatómunka után (rákerestem a youtubeon) megbizonyosodtam róla, hogy tényleg léteztek és tényleg volt egy Cherry bomb című számuk, amit a filmben is hallhatunk. A zenekar legismertebb tagja (mert még én is hallottam az egyik számát) Joan Jett, aki később egy másik formációban is sikeres lett, a Britney* által is feldolgozott I love rock and roll dalával (*csak hogy a fiatalabbaknak is világos legyen).
Szóval San Fernando völgy, 1975: épp történelem íródik, amikor egy lelkes amatőr zenészcsajokból álló banda összeáll a menő zenei producer, Kim Fowley kezei alatt. Már csak az énekes hiányzik, amikor rátalálnak Cherie Curriere egy helyi klubban: a szőke lányban ugyanis lát fantáziát Kim, csak az a nyers vadság hiányzik még belőle, amiről a rock and roll szól. A véget nem érő és olykor furcsa próbák és a kezdeti nehézségek után végre beindul a zenekar szekere és még egy japán turné is összejön...
A The Runaways-szel bevallom, a legnagyobb problémám az volt, hogy nem hozott kifejezetten lázba a története. Tudom, ez már gusztustalanul szubjektív vélemény, de fontosnak tartottam tisztázni. Egyrészt vannak náluk lényegesen híresebb bandák és van egy rakat csapat, aminek az ő történetüknél sokkal izgalmasabb, fordulatosabb a múltja. És nem kétlem, merész húzás volt ebben a férfias műfajban már 1975-ben csajbandát alapítani, de majdhogynem tiszavirág életű vállalkozás volt, így aztán nem tudott olyan sok mindenről szólni a film.
Persze lázadást, drogokat és rákkendrollt azt kapunk bőven. Vicces, hogy már a legelső képsorok után rájöttem, hogy a film rendezője nő, aki ráadásul annyira nem is tehetséges, bár kétségkívül lelkes, de ez sajnos most nem vált a film előnyére. Főleg a The Runaways első felében érződött, hogy valami nincs rendben: jeleneteket láttam egymás után pakolva, amiből valahogy mégsem állt össze a film, a történet. Csak jelenetek voltak, semmi nem volt, amitől kialakult volna köztük a kohézió.
No, azért nem volt olyan durva, mint az antitálentum iskolapéldájának, Uwe Bollnak a Bloodrayne című eposza, de sajnos feltűnt és ez épp elég volt. A vágásokkal amúgy sem volt minden rendben és indokolatlanul sokat himbálózott a kamera, mintha a jelenetben szereplő drogokból egy kicsi jutott volna az operatőrnek is... A film mentségére legyen szólva, hogy szerintem mindettől függetlenül remekül visszaadta a korszakban uralkodó életérzést, úgy, hogy a forgatókönyvírók sem nagyon erőltették meg magukat kreativitás terén.
Mindenképp szót kell ejteni a színészi játékról, ami Michael Shannon esetében egyszerűen fenomenálisra sikeredett (oké, hálás egy karakter az övé, de akkor is). Nem tudok elmenni továbbá amellett, hogy Dakota Fanning talán nem hozta ki a maximumot a szerepéből: mintha mindvégig valami szer hatása alatt állt volna és emellé ráadásul folyamatosan világvége hangulat-szerű képet vágott... Túl mesterkéltnek tűnt. Kristen Stewartot viszont dicséret illeti, mert bár egy rettenetesen irritáló karaktert alakít, mégis máshogy játssza, mint a többi hasonló szerepét, így most más miatt lehet őt utálni.
A The Runaways egy nem túl izgalmas és a szokásos fordulatokat tartalmazó zenés dráma egy pionír rock and roll csajcsapat felemelkedéséről és bukásáról. És amikor azt mondom, hogy csajcsapat, akkor ott valójában a két főszereplőt kell érteni, ugyanis a maradék 3 zenészlányról egy szó nem sok, annyit sem tudunk meg. A rock and roll történelemre éhezőknek mindenképp ajánlott, mert ahogy utánaolvastam, eléggé hitelesen mutatják be a banda (pontosabban Joan Jett és Cherie Currie) életét.
