Az alábbi sorokat a VOX Mozimagazin kritikaíró játéka kedvéért pötyögtem a gépbe. A feladat annyi volt, hogy a Nagyfiúk második részéről írjanak az olvasók kritikát úgy, hogy még nem látták a filmet. Sajnos nem nyertem (ez nyilvánvaló bunda, hazaárulás, stb), szóval a vox.hu helyett szerény blogomon olvashatjátok a kb. 1500 karaktert számláló írásomat. Innen is gratulálok a nyertesnek, Varga Istvánnak (munkáját IDE KATTINTva érhetitek el). A szöveget természetesen képek nélkül küldtem be:
A stand-up komikusból lett vígjátékszínész, Adam Sandler - bármennyire is meglepő - most szerepel először folytatásban (a Tök alsó 2 nyúlfarknyi cameoját nem számolva). Persze azt azért túlzás lenne állítani, hogy folyton eredeti ötletekkel rukkolna elő, hiszen a Kellékfeleség, a Kismenő, vagy a Csontdaráló is három nagyszerű film remakeje, de most először történik az meg, hogy egy saját maga által létrehozott branddel próbálja a mozinézők millióit újfent megfejni.
Filmjei általában nem kiáltanak folytatás után, de mivel az utóbbi évek egyik legmagasabb mozis bevételét köszönheti a Nagyfiúknak, a legutolsó két csúfos bukás után nem mert kockáztatni és a biztos sikerhez nyúlt inkább. Összekaparta hát a Sandler istálló valamennyi komikusát (Rob Schneider időközben kegyvesztett lett) és leköltöztek pár hétre egy jóféle kisvárosi nyaralóba inni, meg ökörködni, miközben felbéreltek pár szakembert, hogy rögzítsék a történéseket.
És ez meg is látszik a filmen: A történet nagyjából kimerül annyiban, hogy az eddig városban élő szülők rájöttek, hogy annyi pénzük van, hogy soha többet nem kell már dolgozniuk, ezért a gyerekeik érdekeit szem előtt tartva visszaköltöznek főszereplőnk szülőfalujába. Ennek örömére meghívják a régi haverokat, akikből aztán pár sör hatására ismét előtör a nosztalgia és olyan hihetetlenül izgalmas kalandokba keverednek, mint: meztelenül, idétlen arcot vágva (mert az mindig vicces) leugrás egy szikláról, közös vacsora a helyi pubban a gyerekekkel, vagy kocsimosatás pár meleg férfi seg(g)edelmével.
Nincs mit szépíteni: a Nagyfiúk 2-ben az eredetiség szikráját sem lehet felfedezni, inkább az előző rész szedett-vedett kópiája csupán (és ez, annak minőségét ismerve nem túl jó ómen). A főszereplők pusztán önmagukat adják, a poénok inkább csak poénnak szánt izék: érezzük, hogy azt várták a készítők, hogy nevessünk rajtuk, de ez maximum kínunkban sikerülhet...
