Naivan azt gondoltam, hogy ha egy jó nagy adag kaját bekészítek és elkezdem nézni Steve McQueen Éhség című filmjét, akkor az majd "hú de vicces" lesz. Hamar rá kellett jönnöm azonban, hogy előbb megy el az étvágyam a látottaktól, mintsem be tudnám fejezni az ebédemet. No sebaj, trükkösen csokoládébevonatként gondoltam az emberi ürülékkel összekent börtönfalakon található rétegre és imádkoztam, hogy ne jöjjön rám a hányinger, amíg tart a kajám. Szerencsére a film elég lassan haladt ahhoz, hogy be tudjam fejezni az étkezést.
És a "szerencsére" kifejezés tényleg csak erre az egy aspektusra vonatkozik, ugyanis az Éhség egyébként egy baromi lassan haladó és még annál is unalmasabb film. Annak ellenére is, hogy csak 90 perces. McQueen stílusát továbbra sem kedveltem meg: már a Szégyentelen megnézésekor is az ő lassú, kimért rendezésével volt a legtöbb bajom. Pedig az az alkotás még érdekes is volt (a szexfüggőség szerintem jó filmes téma), ellentétben Bobby Sands IRA aktivista kálváriájával 1981-ből.
Szóval a Thatcher-éra alatt Észak-Írországban kicsit nagy volt a felfordulás, ezért a rendbontókat, robbantgatókat, "forradalmárokat" börtönbe zárták. De ők továbbra is próbáltak ellenszegülni: a falakat bekenték a saját ürülékükkel, a vizeletüket a folyosóra folyatták és minden alkalmat megragadtak, hogy ellenszegüljenek az őröknek. Bobby Sands ekkor döntött úgy, hogy egy korábbi sikertelen kísérlet után ismét éhségsztrájkba kezd: tanulva az előzőből most nem egyszerre, hanem két hetes csúszásokkal mintegy 75 társával együtt kitartanak a végsőkig, így tiltakozva az elnyomóik igazságtalansága ellen.
Sok igaz történetből készítettek már filmet, de az Éhségnél kirívóan nincs meg a tartalom máz mögött. Az egész sztori vontatott, aprólékosan bemutatja a börtönkörülményeket, hogy aztán főhősünk egy kiadós beszélgetés után elkezdhesse a sztrájkot... Aztán megint aprólékos bemutatása az éhezés miatt fellépő csúnya rendellenességeknek, majd végül a halál és a történelem lecke felmondása. Szárazon és unalmasan: pedig nem így kellene tanítani.
Ha valamit ugyanis megtanulhatunk az élettől az az, hogy a tudást mindig úgy kell átadni, hogy a befogadó érdekesnek találja azt. Ezért (na jó, nem csak ezért) szokták a forgatókönyvírók egy-egy igaz történetnél szabadjára engedni a fantáziájukat. Egyrészt fontos a hitelesség, másrészt az is fontos, hogy a sztori, amit le akarnak nyomni a nézők torkán működjön filmként is. A Lincoln például bármennyire is száraz és unalmas volt, tudott működni, míg az Éhségnél ezt egyáltalán nem éreztem.
Ott van például a klasszikus forgatókönyvírás szabályainak felrúgása (ez önmagában persze nem baj, ha érdekesen teszik): főhősünk az első felvonásban (kb ~30 perc) nem is szerepel, egy másik cella két lakójának segítségével ismerjük meg a börtönkörülményeket. Őket később Bobby színre lépésekor el is felejti a direktor úr és áthelyezi a hangsúlyt a Michael Fassbender által megformált karakterre. Aztán rögtön megszeg egy másik szabályt is, de ezért az egyért viszont nem tudok haragudni:
Egy kb. 20 perces beszélgetésről van szó (ennyit egy jelenetbe forgatókönyvben még a dumálás megszállottja, Quentin Tarantino sem írt soha), aminek pikantériája, hogy az első 17 perc és 10 másodperc egyetlen vágás nélkül zajlik, statikus kameraállásból. Azért ez nem semmi meló lehetett a két színésznek (a már említett Fassbender és a Trónok harcából ismert Liam Cunningham is zseniális), akiknek a filmben látható jelenet negyedik próbálkozásra sikerült (sajnos a teljes beszélgetést még ez a 17 perc sem fedi le, pedig az lett volna igazán durva).
Ha mást nem is, a színészi játékot és ezt a vágás nélküli jelenetet tudom értékelni: csodálkozom is, hogy Fassbender nem kapott Oscar-jelölést, hiszen a szerep kedvéért egy elég kemény diétát is bevállalt (mondjuk a hasonló cipőben járó Christian Bale sem kapott a Gépészért, csak később a Fighterért). Az Éhség megmarad számomra egy kicsit unalmas, de egy hatalmas nagy kuriózumot felvonultató filmként. Elő lehetett volna adni ezt izgalmasabban/érdekfeszítőbben is szerintem...
