Komolyan mondom, lassan már csak angol romantikus vígjátékokat fogok nézni, ugyanis a királynő alattvalói szinte sosem nyúlnak mellé. A szerelmem igazából az Igazából szerelemmel kezdődött, de Richard Curtis más munkáira is érdemes odafigyelni (most érkezik majd az Időről időre, amit személy szerint nagyon várok). Szóval Curtisnek sikerült hosszú évek után valami újdonságot belevinnie a műfajba (ez volt az össznépi romantikus vígjáték sok összefonódó szállal), amit persze azóta is, a formulát félreértelmezve majmolnak Hollywoodban.

Ha nem is lett ennyire újító film az Az a bizonyos első évből, az mindenképpen elmondható róla, hogy egy üdítő színfoltja az unalmas romantikus komédia dömpingnek. Bár a felszín alatt azért mégiscsak arról van szó, hogy kétszer két ember egymásra talál, sikerült olyan körítést rettyinteni a történésekhez, amit garantáltan nem láttunk még ilyen formában. Műfajparódia ez a javából, igazi anti-romantikus vígjáték, aminek viszont nagy szépséghibája, hogy az alapötleten kívül túl sok jóval mégsem szolgál.

Főszereplőink Nat és Josh, akik egy rövid montázs után össze is házasodnak (ejj, ha ez az életben is így menne). Szóval bekapcsolódunk a lagziba, ahol már érződik, hogy valami nincs rendben: rögtön elhangzik a film angol címét is adó kijelentés Nat nővére szájából: "I give it a year" - azaz, hogy "Egy évet adok nekik". Ezt követően egy párkapcsolati tanácsadónál találjuk főhőseinket, sok-sok hónappal később és az ő visszaemlékezéseikből tudjuk meg, hogy mi is vezetett odáig, hogy segítséghez kellett fordulniuk. Elárulom: feltűnt a színen Josh exbarátnője, Chloe és Guy, egy sármos üzletember is.

Tudom, szép szavakkal illettem az első bekezdésben a filmet, mégsem mondom azt, hogy feltétlenül jó darabról van szó. Látom a hibáit, értem, mi a baj vele, de mégsem tudok rá haragudni, mert már tényleg ennyire ritkán fordul elő az, hogy valami újat kapok egy ilyen mozitól. Szóval nem a karaktereknek, nem a rendezésnek, de még nem is feltétlenül a poénjainak köszönheti (pedig akad pár nagyon jó) azt, hogy az olvasóimat a megnézésére biztatom.

Na de mi a baj a karakterekkel? Nat egy idegesítő r*banc, Josh meg egy lusta lúzer kretén. Úgy nagyjából ennyi. A film eleji egy-két perces montázs az egyetlen, ahol be van mutatva a szerelmük normálisan, de ez még kevés ahhoz, hogy megkedveljük a karaktereket. Persze ahhoz, hogy a kapcsolatuk vakvágányra futását ábrázolják, szükség volt a feszültségre, de sajnos szinte teljesen kimaradtak a "jó" pillanatok, amikből azért még egy ilyen pár esetében is - egész biztos vagyok benne, hogy - bőven akadt.

Na de mi a baj a rendezéssel? A már említett suta karaktervezetésen túl a romantikus pillanatokból sem sikerült egy maradandót sem összehozni: nem Nat és Josh közt, hanem a Nat és Guy és Josh és Chloe közt. Mert csak azt érezzük, hogy mindenki másra vágyik, de azt nem igazán látjuk, hogy miért. Az meg nem a legromantikusabb dolog, hogy azért, mert menekülni akarnak a jelenlegi kapcsolatukból... De azért pozitívumként elmondható, hogy a nemlineáris szerkezet sokat dobott az összképen.

Na de mi a baj a poénokkal? Az, hogy nem mindegyik ül. De ezzel van a legkevesebb problémám, mert kárpótolnak olyan jelenetek, mint Anna Faris és az édeshármas, ahol még egy kis öniróniát is sikerült belecsempészni ("csak szólok: nem vagytok meztelenek"). Vagy például a Stephen Merchant által megformált legjobb barát, Danny egyszerűen zseniális (nem mellesleg rohadt jól áll neki): a legtöbben ismerjük ezt a típust és ki nem állhatjuk... Szóval kiváló humor- és feszültségforrás is egy személyben.

Az átlagosnál csak picit jobb, de az eredetisége miatt mindenképp egy megnézésre érdemes darabról van szó. Angolsága miatt hamar eltűnik a süllyesztőben, holott Dan Mazerre tényleg érdemes lenne odafigyelni: olyan filmekben működött közre, mint az Ali G, a Borat, a Brüno, vagy a Diktátor. Az Az a bizonyos első év első mozifilmrendezésnek egyáltalán nem rossz. Én megszavaztam a bizalmat a következő munkájának is, bármi legyen is az.