Ehh, ismét egy feldolgozás... Ötlettelen egy népség lakja Hollywoodot! Jah, hogy ez egy európai film? Őőő... Izé... Ejnye! Az 1970-es években futó The Sweeney nevű sorozat 4 évadot is megélt szülőhazájában, Angliában. A széria mellé már két mozifilm is érkezett, először 1977-ben, majd az azt követő évben. Most, több, mint 30 év távlatából pedig a briteknél elérkezettnek látták az időt arra, hogy ismét hozzányúljanak ennek a nem hétköznapi alakulatnak a mítoszához.
Végigböngészve Nick Love, az író/rendező filmográfiáját viszonylag gyorsan megállapítható, hogy szeret a kaptafánál maradni: bűnözőkről és azok üldözőiről készít filmeket, olyanokat, amikben elég nyíltan ábrázolhatja a brutalitást, vagy a londoni alvilágot és annak sötét ténykedéseit. Nem véletlen tehát, hogy a szintén meglehetősen véresen dolgozó Sweeney (akik nevüket a szintén véresen dolgozó Sweeney Toddról kapták) alakulat történetét is az ő kezei közé adták. És bár el nem bukott vele, a végeredmény a gyenge és a középszerű közt félúton landolt, ami számomra kevésnek bizonyult.
Talán a legjellemzőbb tulajdonsága a filmnek, hogy bár mindössze 4 nap telt el a megnézése és jelen sorok begépelése közt, gondban vagyok a történet felidézésével. Szóval van ez a Sweeney nevű osztag, ami a rendőrség alá tartozik ugyan, de előszeretettel hágják át a törvényt, így kerítve kézre a rosszfiúkat. Istenesen beletenyerelnek a ganéjba, amikor rájönnek, hogy egy egyszerű ékszerrablás mögött több van, mint ami elsőre látszik: a halálos áldozat nem is olyan biztos, hogy véletlenül halt meg, az elkövető pedig lehet, hogy egy régi "ismerőse" főhősünknek...
Nem csak a tucatfilmszag érződik Nick Love moziján, hanem a gagyi is. Egyszerűen nem is értem, hogyan gondolták azokat a képsorokat, amikor főszereplőink az ékszerbolt rablását elemzik. Konkrétan csak a nagyonsokadik visszanézés után tűnik fel nekik (és csak nekik!) például az, hogy az áldozat meggyilkolása szándékos volt. Könyörgöm, a támadó jóformán kiment már az üzletből, amikor egyszer csak visszafordult egyenesen a nő felé és habozás nélkül lelőtte.
A forgatókönyv valahogy úgy készülhetett, hogy a forgatókönyvíró bekéredzkedett egy óvodába, ahol tanulmányozta a legdurcisabb kisfiú viselkedését, így megalkotva főhősünket, Jack Regant. Ezt követően elővette a "100+1 krimi sablon íróknak" című bestsellert és felütötte valahol a közepén, ott, ahol szinte mindenki más is szokta és kimásolta belőle a lényeget. A karakter párbeszédeit megírta, majd egy csúnyaszó-generátor segítségével teletűzdelte "fuck"-okkal és más nyalánkságokkal.
A végeredményre pedig nem kisebb színészt sikerült megnyerni, mint Ray Winstone-t, aki a 2000-es évekbeli tündöklése után kénytelen ilyen gyengébb, másodvonalbeli darabok főszerepében helytállni. No, nem mintha rosszul csinálná az öreg, mert ő volt a legemlékezetesebb... vagy inkább az egyetlen emlékezetes pontja a filmnek, de akkor is. Ő azért ennél lényegesen többre érdemes. Ha a film nem is, legalább ez a karakter sokszínű és érdekes is volt.
Nem úgy, mint a Ben Drew által megformált George Carter, holott ő a másik főszereplője a Sweeneynek. Ezt a karaktert a lehető legtipikusabban sikerült elnagyolni: mindenki csak mondja róla, hogy milyen jó/ügyes/okos, de látni nem nagyon látjuk. Ha mégis kap valami jelenetet, ahol bizonyíthatna, ott a megformálója színészi kvalitásai miatt nem sikerül emlékezeteset összehozni. Ben Drew kölyökképű, nincs karizma, se karizmája, egyszerűen nem hisszük el róla, amit a többi szereplő állít.
A magyar mozikból gyorsan kikopott és a DVD áruházak polcain landolt, joggal. Sajnos bármennyire is szeretném, hogy európai akciófilmek is készüljenek szép számmal, a Sweeney nem fog segíteni ennek megvalósulásában. Egyszer ugyan meg lehet nézni, aki szereti a csúnya beszédet meg a vérbő akciót, az még talán élvezni is fogja, de ettől messze többet várna az ember egy vérbeli angol filmtől, aminek ráadásul ekkora a múltja.
