A legtöbben meglehetősen szkeptikusan állnak Michael Bay munkásságához, de szerény személyem csak a két Transformers folytatás és a Pearl Harbor miatt haragszik Hollywood kedvenc megalomán direktorára. A többi filmje ilyen-olyan okokból kifolyólag valamennyire szerethető maradt, például az Armageddont képes vagyok bármikor megnézni. A Szikla pedig kimondottan minőségi darab, úgyhogy jól tette, hogy visszakanyarodott az alapokhoz: igaz, most nem az Alcatrazt, hanem Dwayne 'The Rock' Johnsont láthatjuk legújabb filmjében.
Ami tőle szokatlan módon kis költségvetésből, mindössze 26 millió dollárból készült. Tipikusan olyan darab, amit két megaprodukció közt, mintegy pihenés-, vagy ujjgyakorlatképpen ledirigált. És jól tette. Egyrészt, mert jól állt a filmnek a Bay-stílus, másrészt azért, mert kilépve a komfortzónájából felvillantotta egy másik, rég, vagy talán soha nem látott arcát. A tökéletestől azért még így is messze járunk, de az első körben kishazánkban Izomagyakra keresztelt, majd inkább mégis az eredeti címén futtatott produkció megéri pénzét.
A 90-es évek közepén járunk - mert hogy igaz történetről vagyon szó - amikor is három, agyban nem túl izmos testépítő összefog és elrabolnak egy gazdag zsidót, hogy megszerezzék tőle a vagyonát. Mivel tapasztalatlanok ezen a téren, sok baromságot csinálnak, de csodával határos módon végül mégis csak összejön nekik. Ám a pénz amilyen könnyen jött, olyan könnyen el is ment, így "újra megéhezve" új áldozatot szemelnek ki, miközben még az előző is életben van és a vérüket akarja...
Döcögősen indul, jó hollywoodi szokás szerint az érdeklődés felcsigázása érdekében rögtön a film végével kezdünk, hogy aztán kiírva a szokásosnak számító "X hónappal korábban" dumát elkezdődhessen a hacacáré. De nem kezdődik: helyette Mark Wahlberg karakterének túlságosan hosszúra nyújtott filozofálgatós monológját hallgathatjuk az "amerikai álom"-ról, aminek hamissága visszatérő témája a filmnek. Szerencsére csak ez az első 5-10 perces szakasz adagolja a narrációt ilyen nagy dózisban, lényegében cselekvés nélkül, szóval ezt túlélve már egészen kellemes a film.
De a narráció nem marad el, sőt: szinte minden fontosabb karakter rázendít egy-egy komolyabb jelenete után, de innentől ez már abszolút a helyén van. Akad azért felesleges duma, de megbocsátjuk, mert hosszú idő után végre jellemben több dimenziós figurák flangálnak egy Bay-filmben, ami nem kis dolog. Persze ez inkább a forgatókönyvírókat dicséri, de kétségtelenül a rendezés erénye a stílus, amiben mindezt prezentálják. Lassítások, gyorsítások, túlszínezett képek és más hasonló megoldások...
És ez szerintem végtelenszer stílusosabb, mint Refn Csak Isten bocsáthat meg-jének unalmas piros neon színezése. Ráadásul Bay már-már saját rendezői "védjegyeit" parodizálva tárja elénk ezt a bizarr történetet, amiben akad azért humor is bőven, de a felszín alatt azért itt mégis csak emberrablásokról és gyilkosságokról (magyar áldozattal is) van szó, amiknek elkövetői közül kettőt kivégeztek, a harmadik meg 15 év után nem régiben szabadult.
A legütősebb képsorokat az események felpörgésekor adagolják az arcunkba, amikor is már annyira elborult dolgokat látunk, hogy Bay - nagyon helyesen - szükségesnek érezte kiírni: "This is still a true story" - azaz, hogy "Ez még mindig egy igaz történet". A lehető legjobbkor, hiszen ekkora az ember már kezdi elfelejteni a nyitó képsorokat és mindazt, ami a felütésben szerepelt. Persze ez a nem szokványos stílus velejárója, ahogy például a Bronson esetén is szem előtt kell tartani, hogy azért az mégis csak egy életrajzi film.
A színészi gárda tekintélyes: a kisebb mellékszerepekre inkább vígjátékokból ismert komikusokat szerződtettek (Rob Corddry, Rebel Wilson, Ken Jeong), visszatér pár korábbi Bay-filmből is pár szereplő (Peter Stormare, Ed Harris), de a prímet a Monkból ismert Tony Shalhoub és a főszereplő trió (Mark Wahlberg, Dwayne Johnson (ő a legjobb), Anthony Mackie) viszik. Utóbbiak jól ki is gyúrták magukat a szerep kedvéért, de hát megérte, mert a Pain & Gain egy kifejezetten jól sikerült 2 órás film, ami ironikusan megmutatta, hogy ahogy főszereplőire, úgy Bay munkájára is milyen rossz hatással van a pénz :)
