Érdekes, hogy rövid időn belül két, nagyon hasonló témájú film kerül a magyar mozikba: szeptember 12-én érkezik a Barátunk, Superman, egy héttel később pedig A nagy füzet. És hogy mi ez a hasonló téma? A két testvér közti kapocs, ami mindkét esetben végigkíséri a történetet. A Barátunk, Superman nem csak hogy szórakoztatóbb és könnyebben emészthető, hanem kevesebb, mint feleannyi pénzből készült és ráadásul még sokkal több érzelemmel is mutatja be egy testvérpár megpróbáltatásait.
Mert ez a film bizony szomorú. Mármint úgy igazán szomorú, mégis sokat nevetünk rajta. Érdekel a karakterek sorsa, átérezzük azt, ami történik velük. Élesen elüt A nagy füzet sterilitásától, szinte minden aspektusban veri legalább egy kicsivel azt. Pedig koránt sem tökéletes darab ez sem. Karzan Kader egy korábbi, közel fél órás rövidfilmjét gondolta tovább és megnégyszerezett büdzsével, de ugyanazokkal a gyerekszínészekkel készítette el az egész estés változatot.
Két kurd árva kisfiú, Zana és Dana a 90-es évek elején látják a helyi moziban az egyik Superman filmet és elhatározzák, hogy elmennek ebbe az Amerika nevű városba, ahol lakik és megkérik, hogy segítsen rajtuk. Rövid tökölődés és a célok konkrét megfogalmazása után útnak is indulnak, jobb híján szamárháton, hogy Irakból először is Iránba átszökve felszállhassanak egy, a célállomásuk felé tartó repülőgépre. Persze jól tudjuk, nem a cél a lényeg, hanem az oda vezető út...
Furcsa paradoxonnal van dolgom: egyrészt a fiatalabb testvérpárt, Zanát játszó Zamand Taha egy olyan életteli, szerethető, naiv kissrácot formál meg alakítását a kisujjából kirázva, amilyennel hosszú idő óta nem találkoztam. Abszolút ő a film fénypontja, noha a másik terstvért alakító Sarwar Fazil sem rossz egyáltalán (ahhoz képest, hogy amatőrök, kb. 10 év körüli gyerekek). Ugyanakkor Zamand Taha egyben a film legidegesítőbb karaktere is, már ami a hanghordozását illeti.
Mert ez a fajta visítós, minden mondatot üvöltős stílus 5 perc után kikészíti az embert, így bármennyire is szívből jövő az alakítása, egyre irritálóbban hat. A hangja persze szerves részét képezi a játékának, de ha majd egyszer szinkronizálásra kerül a film, jobban teszik, ha ebből a harsány kiabálásból kicsit visszafognak. Sarwar Fazil és közte pont emiatt nagyon éles a különbség, ami végül is szükségszerű, hiszen előbbi már belépett a kamaszkorba és kezdik más dolgok is érdekelni, ami a film egyik fő konfliktusforrása lesz.
De bármennyire is különbözzenek, ők ketten egy egészet alkotnak és ezt nagyon jól bemutatja több jelenetben is a rendező. Ami viszont már kevésbé tetszett, az a politikai felhang. Egy 10 év alatti kisfiú nem beszél ennyiszer Saddam Husseinről, meg a rezsiméről, még akkor sem, ha közvetve emiatt lettek árvák. Abszolút hiteltelen részek ezek, egyszer is bőven elég lett volna megemlíteni, nem kellett volna negyed óránként egy Saddam-fikázós jelenetet belecsempészni. Az ilyesmit nem a gyerekekkel kell kimondatni. Szerintem.
Bár a testvéri szeretet bemutatása a film "road movie" részében bontakozik ki teljesen, nekem mégis az első fél órás szakasz tetszett jobban, amikor még csak tervezgetik a dolgokat szülővárosukban, ahol egy öreg villanyszerelő vigyáz rájuk (és talán nem árulok el nagy titkot, ha az ő halála lesz az, ami megadja a kezdőlökést az eseményeknek). A megszokott élet bemutatása, a "napi rutin" és a folyamatos csalódások teremtik meg a legjobb hangulatot.
Örülünk, szomorkodunk, sírunk, nevetünk és persze egy picit idegeskedünk is a dobhártyánk túlzott igénybevétele végett. De a fim végeztével mégsem távozunk elégedetten, mert sikerült ehhez az érzelmi hullámvasúthoz egy érdektelen, sőt kifejezetten bántó befejezést írni - ami talán nem is igazi befejezés, inkább csak olyan, mintha abbahagyták volna a forgatást. Szóval tehát ott van az a hiányérzet, ami hazavágja az élményt, így lesz végül csak egy erős közepes darab a Barátunk, Supermanből.
