Volt idő, amikor még Billy Crystal valóban vicces volt. Úgy hívták ezt a korszakot, hogy a '80-as, 90-es évek. Ma már fura ebbe belegondolni az olyan undormányok után, mint a Szülői felügyelet nélkül. De szerencsére az Irány Colorado még ebben az időszakban született meg, egy szerintem mesterien összerakott forgatókönyvből egy olyan rendezőtől, aki rövid ideig tartó fénykorát pont ekkor élte. Ron Underwoodról van szó, aki a Tremorsszal örökre belopta magát a szívembe.
De mint mondtam, az Irány Colorado! esetében a forgatókönyv az igazi ász. Western környezetbe ültetve a kapuzárási pánikkal küzdő városi "puhányokat", hogy így mesélhessenek viccesen erről a cseppet sem vicces életszakaszáról a modern embernek zseniális húzás volt. Ha pedig mindehhez hozzávesszük, hogy megidéznek pár nagy filmklasszikust, benyögetnek a főszereplőkkel pár a mai napig idézhető dumát és még egy aranyos kisborjúnak is fontos szerepet szánnak a cukiságfaktoron túl is, az eredmény egy közel zseniális film lesz.
Három jó barát a harmincas éveik végén jár és nem érzik magukat túl boldognak. Mivel korábban rendszeresen extrém kalandokon vettek részt (pl.: a film elején látható bikák elől futás Spanyolországban), Mitch a 39. születésnapjára egy különleges ajándékot kap: egy marhacsordát kell áthajtaniuk két hét alatt Új-Mexikóból Coloradoba pár másik turistával, egy három főből álló profi cowboycsapattal és egy részeges szakáccsal. A kezdetben sokat bénázó városiak az egymásra utaltságnak hála tökéletesen összeforrnak és egy nem mindennapi élménnyel gazdagodnak.
Nem véletlenül volt a 40-es, 50-es, 60-as években oly' népszerű a western zsánere. Van abban valami fennkölt báj, ahogy pár ember lovon ülve bőr- és farmergatyában, lasszóval a kezében és pisztolytáskával az oldalán terelgeti a marhákat. Cowboynak lenni menő: a féktelen szabadságot jelképezi. No meg természetesen aki cowboy, az tud vigyázni magára, el tudja látni magát és egyszerűen olyan férfias minden megmozdulása, hogy érthető vágya ebben a metroszexualizált világban élő férfiaknak, hogy néha egy kicsit érezhessék: nekik is van tökük.
Éppen ezért mesteri húzás mindezt egy kapuzárási pánikot feldolgozó vígjátékkal vegyíteni. A töketlen városiak nem csak a munkájuk miatt érzik magukat feleslegesnek, hanem már otthon is csak jobb esetben ketten viselik egyszerre a nadrágot (rosszabb esetben meg csak az asszony, lásd Phil esetét). És most nekiállhatunk vitatkozni a női egyenjogúságról, de itt másról van szó és azt sajnos gyakran egy fedél alá vonják az önjelölt szüfrazsettek: az, hogy a családon belül megvannak a klasszikus nemi szerepek, igen is egészséges és szükséges dolog.
Ez az, ami manapság egyre elhalványulóban van és ez is közrejátszik abban, hogy a kelleténél többet kényszerül(né)nek költeni az emberek pszichológusra. A férfiaknak természetes vágya, hogy érezzék, hogy férfiak. Ezt az axiómát használja ki mesterien a forgatókönyv. És valójában a férfiasságukat végül nem is magában a cowboylétben találják meg, hanem a barátságukban, abban, hogy képesek egy reménytelennek tűnő helyzetben a nehezebb, de helyes utat választani és összefogni.
Az Irány Colorado! egy Oscar-díjas alkotás. Jack Palance az ebben a filmben nyújtott alakításáért vehette át élete egyetlen Oscarját (korábban már kétszer jelölték, ebből az egyik szintén western volt). Plusz érdekesség, hogy karakterét Curlynek hívják, csak úgy, mint A zsoldos című spagettiwesternben. Az egyik leghíresebb köszönőbeszéd az övé: 72 évesen ott a színpadon lenyomott pár fekvőtámaszt egy kézzel... Maga az alakítás egyébként teljesen rendben volt, bár talán kicsit furcsának hat egy ilyen filmben egy ilyen kis szerepért odaadni a szobrot, főleg egy olyan mezőnyben... De felfoghatjuk úgy is, hogy ez az egyik üdítő kivétel a Gálán, amikor egy közönségvígjátékot jutalmaztak meg (még jelölésig is ritkán jutnak egy ilyen típusú filmben a színészek).
Jó a zene, jók a poénok, gyönyörűek a tájak és az állatok. Feltűnik gyerekszínészként Jake Gyllenhaal Billy Crystal fiaként - kár hogy a lányát nem Maggie, Jake igazi nővére formálta meg. Az Irány Colorado! egy okos film, egy szép főhajtás Amerika legendás westernjei és életstílusa előtt. Nosztalgiázásra is kiváló, nagyszerűen visszaadja a csodálatos 90-es évek hangulatát. Kár, hogy készült hozzá egy felejthető folytatás szintén vadnyugati témában. Én jobban örültem volna - ha már feltétlenül folytatni kell - a zárójelenetben megszellőztetett szánhúzó kutyás második résznek Alaszkában...
