Nem kis meglepetéssel szolgálna számomra, ha 2014-ben nem ez a dán dráma vinné haza a legjobb külföldi filmnek járó aranyszobrocskát. Oké, oké, több, mint 70 ország verseng, így teljesen esélytelen volt, hogy a többséggel megismerkedjek, de szerencsére már jó néhányat láttam a jelöltségre esélyes alkotások közül: a magyart, a horvátot, a szerbet, az angolt, a franciát, az olaszt, a hong kongit, az iránit és most már a dánt is (ez itt a régebbi kritikáim reklámjának a helye). Nem sok, de a lényegesebbeken túl vagyok és jelen állás szerint (szerintem) csak az utóbbi (A múlt), vagy a Wadjda, a szaúd-arábiai versenyző kavarhat be, az is csak azért, mert az első nő által rendezett film abban az országban...
Mert bizony A vadászat mocsok jó film. De nem csillivilli hollywoodi mércével mérve. Ez egy kiváló, csontig hatoló dráma, aminek főhősét egy egyszerű alaphelyzet segítségével lökdösik ki a szakadék szélére a nézővel együtt, hogy testközelből figyelhessük a gyötrelmeit és megpróbáltatásait. Mindezt releváns témával (pedofília, illetve annak megítélése a közösségen belül) tálalják, a skandináv filmgyártás egyik legismertebb alakjával, Mads Mikkelsennel a főszerepben. Kell ennél több?
Lucas egy kisváros óvodájában dolgozik. Az egykori tanítóbácsi csak itt tudott munkát vállalni, miután bezárt az iskola. Feleségével elváltak, fiát alig láthatja. Ha mindez nem lenne még elég, a legjobb barátja 4 éves kislánya azt hazudja róla, hogy molesztálta őt... Több sem kell az óvoda vezetésének, sőt, az egész kisvárosnak: Lucasról mint a futótűz, úgy terjed a rossz hír, a férfinak esélye sincs megvédenie magát. Mindenki elfordul tőle még azután is, hogy kiderült, ő nem csinált semmit.
Azért nah... Keményen kapjuk az arcunkba (pontosabban Lucas kapja az arcába) a rögtön ítélkező emberek savazását és észre sem vesszük, de főhősünk máris kívül került a közösségen, alig pár emberre számíthat maga mellett. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy a való életben is hasonlóan történnének-e a dolgok... Igazság szerint egy olyan társadalomban, amit ennyi buta ember alkot, amiben a legújabb Sztori magazin minden szavát elhiszik a népek, én igazán nem lepődnék meg semmin.
Az egyetlen probléma az, hogy Lucas legjobb barátja - akinek a lányával (nem)történik az eset - is egyből ellene fordul. Beleképzelve az ő helyébe saját magamat, az a minimum, hogy megvárnám az ítélkezéssel a hivatalos szerveket (mert azzal mindenki tisztában van, hogy hiába nem szokott hazudni a saját gyereke, sokszor beszélhet badarságokat) és nem egy kontár óvodapszichológus szavára adnék. A filmben nagyon jól van ábrázolva, hogy a zavart kisgyereknek tulajdonképpen a szájába adják a szavakat és abból vonnak le fals következtetéseket...
Ahogy azt is mesterien mutatják be, ahogy a szülők a saját félelmeiket vetítik ki a gyerekekre és hirtelen minden, máskor természetes dolog (ágyba vizelés, stb) rögtön értelmet nyer a szemükben: Lucas hibája minden. Számomra abszolút hitelesen hatott, ahogy kialakult az a komikus helyzet, hogy az összes gyerek ugyanazt a hazugságot kezdi állítani egy sötét pincéről és egy nem létező kanapéról - valahogy minden felnőtt így képzeli el a gyerekekre vadászó szexuális ragadozókat.
Mads Mikkelsen teljesen átlényegülve formálja meg Lucast. A szerénynek tűnő, kedves, szemüveges férfiban az az érdekes, hogy bár mindenki ellene fordul, mégsem törik meg: megrogy a teher alatt, de végig kiáll a saját maga igazáért, nem kezd el magyarázkodni. Pedig rengeteg igazságtalanságot kell átélnie: engem, mint nézőt például rettenetesen zavart, hogy így bántak vele és hogy olyanoknak is szenvedniük kellett, akik Lucashoz közel álltak és nem pártoltak el tőle a rossz híre után sem.
A vadászat tehát kihozza a nézőjéből az igazságérzetét (oké, erre a célra még az X-Faktor is megfelelne) és képes arra is, hogy teljesen felidegesítse az embert - jó értelemben (már ha ezt lehet egyáltalán jó értelemben használni). Kiváló dráma a modern társadalom működéséről és a megbélyegezettek sorsáról. A finálé gondoskodik arról, hogy az ember az agyába vésse: sosem lehet teljesen lemosni azt, amivel egyszer már bepiszkoltad magad - még ha önhibádon kívül is történt.
