Szerintem ez volt életem első argentin filmje, de hát mindent el kell kezdeni valahol... És hát hol máshol kezdje az ember, mint a 2010-es év legjobb külföldi filmnek járó Oscar díját elnyerő produkcióval? Na ugye. Mivel ott csücsül az imdb TOP250-es listáján is középtájt, elég magas elvárásokkal ültem neki (pláne úgy, hogy több helyről is erősen ajánlották), de végül egy icipicit csalódtam. Nagy fordulatra számítottam, valami igazán ütősre, de végül helyén maradt az állam - ilyen az, amikor az ember számít rá...
De ettől függetlenül a Szemekbe zárt titkok jó film. Jól van felépítve, igaz lassabban csordogál az indokoltnál és talán a párbeszédekből is lehetett volna kicsit farigcsálni. De működik. Működik, méghozzá nem is akárhogyan. És ez az, ami feladta nekem a leckét, ez az, amit meg szerettem volna érteni, amit nyakon szerettem volna csípni: enyhe TV-filmes beütése ellenére mi az, ami miatt mégis úgy tudok tekinteni rá, mint egy majdhogynem zseniális krimire?
Krimi, ugyanis a történet egy 70-es évekbeli nyomozásról szól: egy fiatal lányt brutálisan megerőszakolnak és meggyilkolnak az otthonában és a bíróság főhősünket, Benjamínt rendeli ki az ügyhöz. Az eset hamar megoldódni látszik, de a bemószerolt kőművesekről korán kiderül, hogy erőszak hatására vallották magukat bűnösnek. Hamarosan új első számú gyanúsított kerül a képbe, de nem sikerül megtalálniuk, így nyomok hiányában a nyomozást lezárják. Egy évvel később, látva az özvegy férj kitartását, Benjamín újra megnyittatja az ügyet...
Mindehhez pedig kapunk egy szálat a jelenben, ahol főhősünk visszaemlékezéseiből tudjuk meg a történetet. Benjamín egy regényt ír a nyomozásról, amihez szüksége van arra, hogy kicsit felelevenítse a dolgokat: Irene segítségét kéri, aki sok éven át a felettese volt és aki iránt titkon mindig is gyengéd érzelmeket táplált. Ahogy halad előre a regény írásában, úgy tépődnek fel a sebek: az ügyet igazából sohasem sikerült befejezni, így Benjamín úgy dönt, végre ideje pontot tenni az i-re.
Az a fura, hogy maga a megoldandó ügy egyáltalán nem bonyolult és nem is annyira csavaros. De az, ahogy a hozzá tartozó nyomozást bemutatják, példaértékű: nem Sherlock Holmesok ülnek az argentin bírósági nyomozóirodában, hanem két egyszerű fazon, akik hibáznak, akik hiába agyalnak, nem jönnek rá, mi mit jelenthet, de akik végül áldozatos munkával (és egy kis szerencsével) rájönnek a titok nyitjára, ami azonban még mindig nem jelenti azt, hogy az ügy megoldódott volna.
A visszatekintés közben pedig szép lassan egy szerelmi szál is kibontakozik előttünk, ami szintén mesterien van tálalva: elég csak az olyan, egyébként sajnos lefordíthatatlan apróságokra gondolni, mint a "Temo" és a "Te Amo" közti egy "A" betűs különbség és a hibás írógép (amivel nem lehet "A" betűt írni) kapcsolata. Vagy azok a bizonyos "szemekbe zárt titkok": a nyomozás során is régebbi fényképek segítségével jönnek rá arra, ki lehet a gyilkos (folyton az áldozatot bámulta a fotókon) és az írás során is a régebbi fényképeken nosztalgiázva láthatjuk, ahogy Benjamín "úgy" néz Irenere...
A remek történethez természetesen remek színészek dukálnak: Ricardo Darín nagyszerű választás volt a főszerepre, hitelesen játssza el idősebb és fiatalabb önmagát is. Kimért, megfontolt játékával lemos mindenkit a pályáról. Guillermo Francella, aki Darín karakterének alkoholista jó barátját formálja meg, úgyszintén maradandó mellékszereplőt alkotott (a magyar szinkronban elsőre kicsit furcsának tűnik, de végül is remekül passzol hozzá Scherer Péter hangja).
Soledad Villamilnek volt talán a legnehezebb dolga Ireneként, mert úgy kellett megformálnia az asszonyt, hogy egyszerre mutasson szimpátiát és végső soron szerelmet, ugyanakkor legyen távolságtartó is Benjamínnal szemben. Ezt úgy éreztem, hogy nem mindig sikerült megfelelő ritmusban adagolni (gyakran túlontúl távolságtartó volt). No de: mindent egybevetve erre a filmre megéri rászánni azt a 2 órát, mert remek kis történettel van dolgunk, ami komótos tempóban csordogálva is képes odatenni magát jó néhányszor.
