Lisztes megszívlelendő jó tanácsa családos embereknek, innen a partvonalról: Vasárnap délelőtt, amikor az egész família együtt van, még ebben a rohanó világban is szánni kell időt egy kis közös programra a kölykökkel. Begubózni a kanapén a TV elé, forró csokit, vagy valami hasonlóan kemény kalóriabombát szlopálni és berakni egy jó kis családi filmet, amin kicsik és nagyok is egyaránt jól szórakoznak. Szóval miután A Rémálom az Elm utcában és a Péntek 13 filmek is elfogytak, szívből tudom ajánlani az Úton hazafelét.
Mindenkinek. Hiszen én is ismertem már régebbről (mégiscsak 1993-ban készült), de tudom, hogy ha hirtelen ki kellene találni, hogy miféle családi filmet nézzek meg, eszembe nem jutna. Pedig Sheila Burnford regényének második filmes adaptációja (az eredeti '63-ban, Hihetetlen utazás címmel készült el) egy aranyos, szívet melengető, igazi klasszikus Disney sztori, abból a korból, amikor még a kölykök agyát nem a Jonas Brothersszel meg Hannah Montanaval mérgezték.
Adva van egy csonkából újra teljessé váló család 3 kisgyerekkel és 3 házi kedvenccel, akik számára az élet maga a mennyország. Kertes ház, szerető gazdik, állandó játszótársak. Egy rövid időre azonban el kell utazniuk olyan helyre, ahová az állatokat nem vihetik magukkal, így a család az egyik ismerősük farmján kénytelen elszállásolni őket. A két kutya és egy macska felállásban működő trió azonban félreértelmezi a szitut és megszökik, hogy visszatérhessenek szeretett otthonukba...
Beszélő állatok? Nos, nem teljesen. Igaz ugyan, hogy kaptak szinkronhangokat (Michael J. Fox, vagy Sally Field neve ismerősen csenghet), de az Úton hazafelé azon kevés filmek egyike, amiben nem kezdték el gagyi effektek segítségével mozgatni a házi kedvencek száját, hogy abból valami bizarr eredmény születhessen. Az állatok sajátos módon kommunikálnak, kicsit telepátia, kicsit azért hangok útján is és ezt az egészet tulajdonképpen hangalámondással fordítják le a néző számára.
Most ez így leírva bizonyára botrányosan hülyének és túlbonyolítottnak hangzik, pedig nagyon egyszerű és működőképes technika. Természetesen, mivel családi filmről van szó, fontos kérdés, hogy a magyar szinkron hogyan sikerült (egész jól), mivel a gyerekekből még hiányzik a kultúrsznobság és ők pont lesz*rják, hogy Michael J. Fox hangja egy pöttyet jobban illik Lutrihoz, a boxer kutyához, mint Stohl bucié... Sassy macska hangjához keresve sem találtak volna jobbat Kovács Nóránál, aki ugye egy évvel korábban Michelle Pfeiffer magyar hangjaként a Macskanő szerepében is domborított.
A hanghatásokhoz még a zene is hozzátartozik, amit szintén nagyon jól használnak a film készítői. A megírt muzsika önmagában is kiváló, de mindig a megfelelő pillanatban szólal meg, olyan jeleneteknél, ahol rásegít az amúgy sem elhanyagolható érzelmi töltetre. Duwayne Dunham rendezőnek ez volt az első mozis projektje, előtte csak néhány Twin Peaks részt vezényelt le, utána pedig nem sokkal végleg átnyergelt a televízióhoz. Vágóként ugyanakkor korábban is dolgozott már komolyabb filmeken, mint pl.: A Birodalom visszavágon is.
A színészfronton az emberek igazság szerint teljesen háttérbe szorulnak. Van pár gondosan kicastingolt gyerek, akik kinézetben megfelelnek az amerikai normáknak, még ha a tehetségük éppenséggel hiányzik is. A lelkiismeretes mostohaapát játszó Robert Hayes arca az Airplaneből lehet ismerős, ez a két filmje van, ami viszonylag ismert. Egy-két vadállaton kívül nincs semmi komoly ellenlábas a filmben, szóval klasszikus konfliktusokra ne számítsatok. Az igazi főszereplők ugyanis saját maguknak okozzák a problémákat, amikből aztán közösen mindig sikerül kimászniuk (nagyjából a film üzenete is annyi, hogy szeresd a másikat és fogjatok össze a bajban).
Lehet, hogy túlzás az állatok alakításairól beszélni, én most mégis megteszem: azon felül, hogy mindhárman igazán aranyos kis dögök, a kamera előtt is ügyesen mozognak (ez különösen a kicsit nehezebben betanítható macska esetében szép teljesítmény). Ha esetleg néha mégis ránéznek az idomárokra, azt a készítők nagyon ügyesen belefoglalják a sztoriba (az idősebb kutya, Árnyék például hátranéz - nyilván az igazi gazdira - és eközben olyan szöveget raknak be a képsorok alá tőle, mintha a többieket keresné a háta mögött).
Az örökmozgó Lutri simán ellopja a showt: olyan kis hirtelen, összeszedetlen állat, hogy nem egyszer eltaknyol, vagy nekirohan egy fának, mert futás közben nem előre néz... Sőt, néha komolyabb koreográfiákat is be kellett tanulniuk, néha én is csak néztem ki a fejemből (ügyes vágások ide, vagy oda), hogy ezt mégis hogy a fenébe sikerült megcsinálni? Ugyanez a helyzet a vadállatoknál is fennáll (noha pl.: a pumát ha jól emlékszem sosem látni egyszerre a vásznon a két kutyával), de akkor is szép teljesítmény volt a készítők részéről ezt így összehozni.
Az eredeti regényben ugyan kicsit más a felállás az állatok fajtáját, nemét és korát illetően is, de itt a készítőknek jó oka volt mindezt megváltoztatni. A két kutya és a macska nem csupán, mint kiskedvenc érdekes, hanem egyúttal a három gyerek személyiségének is megtestesítői: a legidősebb, megfontoltabb srácé az öreg, szintén megfontolt Árnyék (még a haj/szőrszínük is ugyanolyan), a középső, kicsit kényesebb kislányé a szintén kényes macska, míg a legkisebb, folyton rosszalkodó kisfiúé az állandóan rosszban sántikáló Lutri...
Kellően vicces, szívmelengető családi film a 90-es évekből, ami az állatok szemén keresztül mutatja be és tanítja meg a kicsiknek az élet igazán fontos dolgait, mint a szeretet, az összetartás és a hűség. Az érzékenyebb nézők papírzsepit is bekészíthetnek jó előre...
