Woody Allen legújabb filmjét már tavaly augusztusban bemutatták itthon, bár viszonylag hamar kikopott a moziműsorról, így nem csodálkoznék, ha egyeseknek fel sem tűnt, hogy játszották idehaza. Nem mintha erre a szomorú sorsra volna hívatott a new yorki mester legújabb munkája, hiszen a Blue Jasmine Allen utóbbi években meglehetősen hullámzó színvonalú filmes repertoárjában a magas minőségű tartományban helyezkedik el, valahol az Éjfélkor Párizsban és a Vicky Cristina Barcelona közt.
Most, hogy Cate Blanchett megnyerte a legjobb drámai színésznőnek járó Golden Globeot, az Oscar-díj első számú esélyesévé lépett elő megkérdőjelezhetetlenül (Sandra Bullock a legkomolyabb kihívója). És megérdemli. Sandrának szurkolok, mindketten nagyszerűek voltak, de Blanchett olyan kategóriába esik nálam, aki miatt, hogyha esetleg nyerne, nem dőlne össze az Akadémiába vetett hitem. Mert tudjátok, mindig van egy-két olyan győztes, akinek értelmetlenül állsz a sikere láttán - na, ő nem olyan.
Jasmine egy tehetős férfi feleségeként tengette gondtalan napjait, míg nem férjéről ki nem derült, hogy egy csaló. Az FBI letartóztatta, ő öngyilkos lett - főhősnőnk pedig idegösszeomlást kapott. Az anyagi csődtől menekülve a húgához költözik San Franciscoba és a számára teljesen szokatlan, egyszerű munkásemberek élete hamar az őrületbe kergeti. Húgát folyton folyvást kritizálja és cseszegeti, hogy szerezzen magának jobb férfit, ne érje be "lúzerekkel", miközben a saját élete kiábrándítóbb mindenkiénél...
Woody Allen komolyabb hangvételű darabjai közé tartozik, de ezt mindenki sejtheti, hiszen Blanchett dráma kategóriában kapta meg az Aranyglóbuszt. De nem érfelvágós drámára kell gondolni: egy kis humor azért néha fel-felsejlik, Jasmine sorsának szembe- illetve kontrasztba állítása húgáéval minden szomorúsága ellenére is könnyed hangvételben van tálalva. Ahogy szerencsétlen címszereplőnőnk összeomlását sem tudjuk sokáig komolyan venni...
Ebben rejlik ennek a filmnek az igazi varázsa: úgy beszél komoly problémákról, gondokról, hogy közben megmarad optimistának. A szituáció abszurditása biztosítja azt a kedves humort, ami fogyaszthatóvá teszi ezt a nagyon is depresszív alaptörténetet. No és persze Jasmine ellen- és egyben kiállhatatlan személyisége, amit Blanchett tényleg mesterien játszik el. Tudjátok, vannak azok az alakítások, amelyek nézése közben egy pillanatra sem gondolkozunk el azon, hogy a színészt/színésznőt látjuk éppen.
Ez is ilyen: én nem láttam Cate-et, én csak Jasminet láttam, ahogy nem képes elszakadni a múlttól, nem képes elfogadni a sorsát, nem képes az eddig általa lenézett emberek életét élni (dolgozni, meg ehhez hasonló csalárdságok), bár szüksége van rájuk. Persze csak addig, amíg meg nem találja a legújabb férjjelöltet, aki nem csak eltartani képes, hanem elkényeztetni is. És hogy a régi életét/életszínvonalát visszaszerezze, nem csak másoknak, hanem magának is folyamatosan hazudik.
Ezt a roppant irritáló, hülye r*bancot Blanchettnek úgy sikerült eljátszania, hogy közben nem akartam megfojtatni. És ez hatalmas dolog, az egész alakításának legzseniálisabb része. Képes volt ezt a mindenkit lenéző, beképzelt, álomvilágban élő nőt úgy előadni, hogy valahol a szívünk mélyén megsajnáljuk. Pedig Allen nagyon igyekezett a forgatókönyv összerakásánál, hogy mindenkivel megutáltassa hősnőjét - a mester elemében volt a dialógusok írásakor.
Jasmine húgát a mindig remek Sally Hawkins formálja meg (abszolút megérdemelt a mellékszereplői jelölése), de láthatjuk Alec Baldwint (harmadszor Allen-filmben), vagy például Andrew Dice Clayt is. Lehet, hogy így nem mond sokat ez a név, de ha hozzáteszem, hogy ő formálta meg anno Ford Fairlanet, már egyből mindenki tudni fogja, kiről is van szó... Valamint a magyar származású Lewis C.K. is feltűnik egy kisebb szerepben (a C.K. az eredeti nevére, a "Székely"-re utal, mivel hasonlóan kell kiejteni).
Tetszett az, hogy a jelenetek nem kronológiai sorrendben voltak összerakva, hanem néha egy-egy dolog kapcsán Jasminenak beugrott valami a múltból és az a vásznon is megelevenedett - nagyon ötletesen van megírva. Tetszett, hogy a mester általam eddig látott filmjeihez képest (ami sajna nem fed le még túl sokat) ebben a szereplők zöme nem értelmiségi ember volt, aki a közéletről és a művészetről hadovál, hanem az egyik ilyen klasszikus karakterét húzta le a kisemberek világába...
Tetszett a zene, tetszettek a szituációk, tetszett a mondanivaló, tetszett San Francisco is - szóval elégedett lehetek. Vagyis lehetnék: mert bár a játékidő egyáltalán nem vészes, valahogy a sok dialógusnak (és talán pont az általam is méltatott flashbackeknek) köszönhetően kicsit lassú folyásúnak éreztem a filmet. De ez a meglátásom abszolút szubjektív: a Blue Jasmine érdemes darab a megtekintésre és aki egy kicsit is érdeklődik Woody Allen munkássága iránt, az semmiképp ne hagyja ki, mert ahogyan a bevezetőben is említettem, ez a film a jobbak közül való.
