Filmtörténelmi jelentőségű alkotásról van szó, ami persze inkább a németeknél és itt, Közép- és Kelet-Európában nagy dolog: ez volt Bud Spencer és Terence Hill első "pofozkodós" vígjátéka. 1970-et írunk, a páros már több filmben is szerepelt együtt, ezek túlnyomó többsége spagettiwestern volt, általában nem a komolyabb fajtából. Az áttörés azonban még váratott magára - egészen addig, amíg bemutatták Az ördög jobb és bal kezét. Már a zseniális nyitójelenetsor (ami a kreditek kiírása alatt megy) meggyőzhet minden kérkedőt, hogy nem mindennapi vígjátékkal lesz dolga.
Ahányszor megnézem, annyiszor röhögök, majdhogynem visítva azon, ahogy Terence Hill halál lazán huzatja magát a lovával, majd mikor megérkezik és megpróbálja felhúzni a csizmáját, valami megcsípi - belenyúl, kivesz egy skorpiót, megvonja a vállát, majd eldobja és folytatja azt, amit csinált. Mindezt zseniális zenei aláfestéssel - nem véletlenül csórta el maga a nagy Quentin Tarantino is a Django elszabadulhoz. És bár sokan nem örülnek annak, hogy a fiatalabb generáció ezzel a filmmel azonosítja ezt a kiváló muzsikát, én azért hálás vagyok neki, hogy egyre többen megismerik ez által (és a sok kultúrmissziót végző youtube-kommentáló segítségével) ezt a nagyszerűen elkészített spagettiwestern-vígjátékot is.
Trinity egy városba érkezvén saját testvérébe botlik, amint az épp a kötelességét végzi seriffként. Csakhogy Bambinonak valójában nincs joga viselni a csillagot, mert egy lótolvaj (tisztes szakma az is, nah) és csupán azért került a törvény oldalára, mert véletlenül lelőtte a látszólag őt követő seriffet. Átvette a személyazonosságát, amíg meg nem érkeznek a társai. A folyton bajt keverő öccse felbukkanásának ugyan nem nagyon örül, de végül sikeresen összefognak a helyi kiskirály, az Őrnagy ellen, aki terrorizálja a völgyben lévő jámbor telepeseket, hogy azok elköltözzenek onnan, mert kell a legelő a ménesének...
Azért megfordult a fejemben, hogy van-e értelme egy ilyen, kishazánkban ekkora népszerűségnek örvendő filmről véleményt alkotni, hiszen már úgyis mindenki (?) látta és remélhetőleg a többség látja is benne, mitől olyan zseniális. Bár ködösen hangzik, a válaszom erre az egyébként, hogy túl a gyönyörűen megírt párbeszédeken, a színes karaktereken, a jó poénokon és a korrekt történeten, a legfontosabb, hogy megvan benne az a bizonyos plusz: a kémia, a titkos összetevők megfelelő keveréke, ami egyszerűen átsüt a vászonról/képernyőről.
Nem mondanám nagy BS-TH rajongónak magam (nagyon kevés dologért tudok "rajongani"), ellenben akármikor megy a TV-ben valamelyik jól sikerült filmjük, képes vagyok megnézni és jól is szórakozom rajtuk, hiába láttam már vagy 10-szer az ismertebbeket. És nem, nem jó az összes filmjük, sajnos sok olyan van, amire fájó szívvel, de azt kell mondanom, hogy nem volt nagy durranás. De Az ördög jobb és bal keze westernek nem ilyenek - bizonyára túlmisztifikálom a zsenialitásukat, de minél többször megnézem őket, annál jobban tetszenek.
Tele van jó poénokkal (1970-ben járunk!), olyanokkal, amelyek még mind a mai napig elsüthetők (ahogy például a Görény elkapja a mexikói kémet, az megunhatatlan) és persze olyanokkal is, amiken ma már azért röhögünk, mert Bud Spencer vagy épp Terence Hill adja elő őket. A kreativitáskoktélt tovább elemezve van a fináléban egy vicces verekedésjelenet, ami tele van akrobatamutatványokkal, ügyes koreográfiában tálalva (érdemes figyelni mind a két filmben, hogyan kormányoz a forgatókönyvíró mindig úgy, hogy ne kerüljön sor lövöldözésre).
Terence Hill ellopja a showt. Egyszerűen csak annyira jól hozza a figurát, hogy szinte biztos, hogy mindenkinek az ő alakja marad meg a legtovább, aki látta már a filmet. Ezzel a karakterrel még az egyébként ezt a műfajt nem nagyon komáló USÁban is sikereket ért el (a régebbi spagettiwesternjeit is kiadták újra, átnevezve, a "Trinity" szót valahogy beleszuszakolva az új címbe). De nem mondhatni azt sem, hogy Bud Spencer rossz volna, egyszerűen csak övé a nyugisabb karakter, kevesebb volt az esélye a kibontakozásra.
A magyar változat szintén remek (tökéletes a szinkronhangválasztás), az egyedüli, amivel problémám van, hogy kicsit erőltetett a nevek magyarosítása: a Trinityt Szentlélekre, a Bambinot pedig Bumburnyákra fordították. A Mimózával és a Görénnyel nincs probléma, de ezek valahogy nem fekszenek. Szerencsére a folytatásnál ezt már a magyar változat munkatársai is belátták, így ott az eredeti neveiket használják már. Azért egy Volt egyszer egy vadnyugat után kicsit nehéz elhinni, hogy ez is spagettiwestern... Mindenesetre, ha egy lapon nem is merném említeni őket, a maga nemében (dráma, illetve vígjáték) mindegyik remekbe szabott darab.