A film nézése közben megkérdeztem asszonyt, hogy mit szólna, ha kiderülne rólam, hogy valójában sorozatgyilkos vagyok? Rögtön rávágta, hogy nem lepődne meg... Ahogy én sem lepődnék meg, ha kiderülne Elijah Woodról, hogy nincs minden rendben nála. Nem először bújik ugyanis pszichopata állat bőrébe: bár A jófiú című filmnél még nem ő, hanem Macaulay Culkin rosszalkodott, a Sin Cityben menő kis kerek lencséjű szemüvegben irtotta a jónépet. És akkor még nem is ejtettem szót arról, hogy milyen durván bepszichult egy nyamvadt gyűrű miatt...
A pályát gyerekszínészként kezdő Wood most már bőven 30 felett jár (épp ma van a 33. születésnapja). Hiába volt nagy dobás A gyűrűk ura trilógia, valószínűleg végleg megpecsételte a karrierjét: ő már örökre Frodó marad. Próbálkozik, ezt nem lehet elvitatni tőle, de ezzel a fizimiskával a "normális" főszerepek elkerülik szegény srácot. Elnézve az imdb adatlapját, marad továbbra is megélhetési színész kisebb szerepekkel, sorozatszereplésekkel, néha szinkronmunkákkal, hasonló sorssal, mint ami anno Mark Hamillnek is jutott a Star Wars-filmek után.
A Maniac egy sorozatgyilkosról mesél nekünk, aki próbababa-restaurátorként ténykedik civilként, de amint leszáll az éj, elindul vadászni női skalpokra, amiket aztán ráhelyezhet egyik-másik kopasz bábujának a fejére. Mert hogy Franket - így hívják a "főhősünket" - eléggé beteg elmével áldotta meg a sors. Gyakran szenved migréntől, gyakran képzelődik arról, hogy alkotásai megelevenednek... A sors összehozza őt egy fotográfus-művésszel, Annával, akibe hamarosan bele is szeret az ő cseppet sem szokásos módján.
Természetesen, mivel a horror-remakeek reneszánszában élünk éppen, jelen filmünk is feldolgozás: az eredeti filmről, ami ellenben ezzel a 2012-es verzióval, megjelent már nálunk "Elmebeteg" címmel, nem hallottam eddig rosszakat, bár sajnos még nem láttam, így beszámolni sem tudok a kettő közti különbségről. A Wood-féle verzió mindenesetre elég beteg, tele van kiváló ötletekkel, érdekes megoldásokkal, ugyanakkor akad néhány jókora blődség is, amitől az ember a fejét fogja...
Kezdjük a jóval: a sorozatgyilkos szemszögéből vannak bemutatva az események - amit először én csupán úgy értelmeztem, hogy azt látjuk, hogy hogyan tervezi meg lépéseit, követi, kapja el és gyilkolja le áldozatait a főszereplő, de nem: itt ennél többről van szó. Szinte az egész filmet az ő szemein keresztül mutatják be, aminek segítségével minden eddiginél közelebb kerülhetünk ehhez a nem hétköznapi karakterhez. Wood arcát is csak a 12. percben látjuk először, csak a lélegzését, meg a hangját hallani, látjuk a kezét, meg esetleg az árnyékát, visszatükröződését, de semmi több.
Szóval az operatőri munkára nem lehet panasz, nagyon kreatív: ahogyan gyakran használnak tükröket, hol széttörtet, hol alkalmit (kirakat, ablak visszatükröződése), ahogyan bemutatják, ha épp rájön Frankre a dili... Egy szóval nagyon érdekes és ötletes. A vérre és a gusztustalanságok hiányára sem lehet panasz, itt aztán mutatnak mindent telibe', néha egy-egy skalpolásnál rendesen felszisszentem... A gyilkos motivációi, a háttértörténete is érdekes, noha semmi rendkívüli - tetszett, hogy egy kicsit megidézték vele Hitchcock Pszichóját. De más klasszikus horrorokra is (pl.: Ragyogás) történnek utalások, amiket a hozzám hasonló filmszeretők bizonyára a kelleténél jobban értékelnek...
Most pedig a fekete leves: a sztori Los Angelesben játszódik, ahol laza 17,5 millió ember él a külvárosokat is beleszámítva, mégsem talál az üldözött lány a késő esti órákban (mivel épp egy próbáról tartott haza, feltételezem, hogy nem éjjel volt) egyetlen egy embert sem, aki a segítségére sietne a metrómegállóban, vagy az utcán, hiába ordibál... Hiába fut, Frank természetesen gyorsabb, hiába tornász, az áldozat nem képes átmászni egy 2 méteres kerítésen, stb... Az ilyen bugyutaságok (mert hogy többször is előfordul), teljesen hazavágták ezt az egyébként remek kis horrort.
De ha nem bosszantjuk magunkat ezeken az apróságokon, akkor szerintem jól fogunk szórakozni - már ha vevők vagyunk erre a műfajra. Van benne kellően sok bizarr jelenet, csöcsök, még több vér és sok érdekes megoldás. Elijah Wood félelmetesebb, mint valaha, még a próbababákra sincs feltétlenül szüksége ahhoz, hogy a frászt hozza az emberre - ehhez tényleg nagyon ért, elég csak a nyitójelenetre gondolni, ahol a kocsijában szuszogva követi a kiszemelt áldozatot az utcán...
