Sam Peckinpah! Ismét csalódtam benned. Azt követően, hogy megrendezted minden idők egyik legjobb westernfilmjét, hogy voltál képes ennyire mellényúlni? Pedig minden adott volt egy újabb klasszikushoz: egy egyszerű, könnyen követhető koncepcióra felhúzott sztori, két ismert színésszel a főszerepben és egy zseniális zeneszerző, aki mellesleg a világ egyik legismertebb számát is ehhez a filmhez készítette el. Te meg voltál olyan ostoba, hogy kihagytad a ziccereket.
Mert nincs mit szépíteni, ez a film unalmas még western-léptékben is. Pedig ebben a műfajban tényleg vannak embert próbálóan hosszú darabok és a Pat Garrett és Billy, a kölyökről még csak azt se mondhatni, hogy elfelejtették nézőbarát hosszúságúra vágni. A hiba inkább ott kereshető, hogy nem igazán történik benne semmi. Mármint... Semmi emlékezetes, semmi olyan, ami a 122 perces játékidő létjogosultságát indokolttá tenné. Ennyire semmilyen lett volna a címszereplők élete?
Pat Garrett egykor bandita volt, de idősödvén belátta, hogy változnak az idők, ideje tisztes munkát vállalni, így jelentkezett seriffnek. Egyik első feladata megszabadítani a környéket egykori jó barátjától, Billytől, aki egy kisebb törvényen kívüli banda befolyásos tagja. Miután a Pat által kiszabott haladék lejárt, a még mindig a környéken ólálkodó Billyt elfogják és börtönbe vágják egy korábbi gyilkosságért. Ám míg Pat távol van, az akasztásra váró fogoly megszökik, így rá hárul a feladat, hogy ismét begyűjtse - ő viszont cseppet sem sieti el a dolgot a közös múlt miatt...
Az alapszituáció felskiccelése és a szökés izgalmas és érdekes első fél órával szolgál. A gond ezek után kezdődik, ugyanis Peckinpah nem nagyon tud mit kezdeni a főhősökkel. Legalábbis semmi emlékezeteset nem tud velük produkáltatni. Csak "A" pontból "B"-be érvén konfrontálódnak emberekkel, akiket aztán vagy megölnek, vagy megaláznak, vagy megmentenek vagy jól lesz*rnak. És így telik el több, mint egy óra a filmből, miközben Pat búsan réved a távolba és azon morfondírozik, hogy miért kell a legjobb barátjával így kicsesznie.
Vagy lehet, hogy csak James Coburn az, akit látunk, nem is a karaktere és azon morfondírozik, hogy vajon mikor fog az aznapi forgatás kezdődni? Peckinpah alkoholizmusa a felvételek idejekor állítólag már nagyon durva volt, naponta maximum 4 órányi értékelhető munkát tudott remegő kéz és a jó öreg égetett szeszek nélkül elvégezni. Ez persze rengeteg feszültséget szült közte és a stábtagok közt - elsősorban a Coburn melletti másik főszereplő, Kris Kristofferson kifogásolta a dolgot.
Eredetileg egyébként ő szerezte volna a zenéjét is a filmnek, de inkább lepasszolta a melót jó barátjának, Bob Dylannek, aki csodát művelt. No nem a vásznon (mivel hogy egy felejthető, de leginkább értelmetlen szerepet is kapott a filmben), hanem a hangszerek mögött. Talán nem tudják olyan sokan, de a Pat Garrett... egyik betétdala a Knocking on Heaven's Door, ami később - elsősorban a Guns N' Roses feldolgozása miatt - hatalmas nagy siker lett. Peckinpah egyébként mintha nem látta volna a számban rejlő hatalmas potenciált, szinte nem is használja a filmben...
A ráérős tempó egyébként meglepően gyors vágásokkal párosul - legalábbis a korszakban megszokottakhoz viszonyítva mindenképpen. Igaz a 4,5 másodperces átlag a rendező úrtól megszokotthoz képest piskóta, de még így is talán ez a felettébb gyors vágás lehet az oka annak, hogy paradox módon lassúnak érezzük a filmet. Mert míg Leone westernjeiben a hosszú snittekkel egybekötött ráérős történetvezetés kellemes ütemű, "mesélős" tempót eredményez, addig itt a hatás olyan (bár nem a legjobb a hasonlat), mintha az üres szobába beállított kamera által felvett 3 órás anyagot tekertetve néznénk végig.
A fentiekből rájöhettetek már, hogy nem emiatt a filmje miatt fogjátok megkedvelni Peckinpah munkásságát - ennél azért ő többre is képes volt. Tele van jobb sorsra érdemes jelenetekkel - Baker seriff halála is lehetne sokkal drámaibb és megindítóbb (ha már Dylan ezt a sokat emlegetett, zseniális számot megírta hozzá), de az is valahogy csak úgy lóg a levegőben, se előtte nincs elég idő megismerni őt, se utána nem foglalkozik már senki egy pillanatra sem vele. Ahogy a bevezetőben is említettem: ez is csak egy kihagyott ziccer.
