A spagettiwestern virágzásának a hetvenes évek közepére vége szakadt. Pár olasz filmkészítő azonban úgy érezte, hogy van még a műfajban potenciál, ezért a címszereplő nevével (a "keoma" egy ősi indián név, jelentése "messzi") és egy rövid sztorival felszerelkezve meglátogatták az épp Németországban forgató Franco Nerot, hogy felvázolják neki a tervüket. Pénzük ugyan nem volt sok, de szerencséjükre a spagettiwesternek színészei és kaszkadőrei egy ideje már munka híján voltak, így kis fizetséggel is megelégedtek...
Nero pedig imádta a műfajt, így rábólintott a projektre. A forgatás természetesen Olaszországban zajlott (szép fehér sziklák vannak mindenfelé a filmben), ráadásul úgy vágtak bele, hogy a forgatókönyv akkori változatával senki sem volt elégedett. Így aztán napról napra íródott, attól függően, hogy másnapra épp milyen jelenetet szerettek volna felvenni. És igen, ez azért látszik is egy kicsit a filmen, noha mindezek ellenére sem lett egy hatalmas katyvasz az egész. Egyszerű elemekkel operáltak és azokból szerencsére építkezni is sokkal egyszerűbb.
Keoma (Franco Nero) egy félvér (félig indián) háborús veterán, aki szülővárosába visszaérkezvén azzal kénytelen szembesülni, hogy a helyi kiskirály és az emberei nem engednek senkit se ki, se be és talán pont emiatt egy halálos járvány is felütötte a fejét. A betegeket elviszik egy kis táborba meghalni, a városka lakói pedig nem tesznek semmit annak érdekében, hogy ez megváltozzon. De Keoma nem bírja végignézni a többi ember szenvedését, így nevelőapjával és egykori szolgálójukkal szembeszállnak a zsarnokokkal...
Azt hiszem, hogy sokat elmond a film hazai népszerűségéről, hogy a wikipédián egy sokkal részletesebb cikk van róla magyarul, mint angol nyelven. Persze azok a spagettiwesternek, amikben főként európai színészek szerepeltek főleg Európában voltak sikeresek (nem véletlenül), de a magyarok rajongása Keoma iránt engem is meglepett. Mert őszintén megmondom, annyira azért nem jó film ez, hogy ódákat zengjek róla, de kétségkívül megvannak a maga pillanatai.
A siker kulcsa talán a film motívumaiban keresendő: a magányos hős szembeszáll a zsarnoksággal, akik nem engednek behozni a városba fontos dolgokat (pl.: gyógyszert), mindenki alkalmazkodik, akinek pedig nem sikerül, azt deportálják - nekem ez egy picit a kommunizmust juttatta az eszembe, csak persze a hős nélkül. Vagy a film végén a családi tragédiából egy szempillantás alatt politikai hasznot húzó végső ellenfelekben is pillanatok alatt megtalálni azokat az utálni való tulajdonságokat, amiket bizonyára pár elvtárs ismerős is birtokolt az "átkosban".
A motívumrendszer másik fele pedig a spagettiwesternekre a politikain túl jellemző keresztény utalások: Keoma megváltóként érkezik, akit a bukása után krisztusi pózban kifeszítenek egy kerékre. A fizimiskája is inkább emlékezteti az embert Jézusra, mint Franco Nerora. A betegek, majd a terhes nő megmentése, aki a film végén életet ad az élete árán, valamint az időnként fel-feltűnő öregasszony, aki a halált szimbolizálja, mind-mind érdekes asszociációkat engednek meg a nézők számára.
A képi világ ugyanakkor (engem legalábbis) a posztapokaliptikus sci-fikére emlékeztet. A város poros, de mégsem perzsel a nap, az emberek nyomorban élnek és a betegeknek fenntartott külön kolónia is több sci-fiben megtalálható. Lövésből és bunyóból is akad bőven - a film végi három az egy ellen harc inkább feszülten izgalmas, semmint látványos, ugyanis a nagy lövöldözést a városban már a vége előtt megejtik. Itt viszont legnagyobb sajnálatomra kb. annyiból állt a koreográfia, hogy a jók céloznak, lőnek és találnak, míg a rosszak céloznak, lőnek és nem találnak. Az meg már csak hab a tortán, hogy Keoma néhány szituációt (a harc kellős közepén) úgy él túl, hogy az ellenfele felszólítja, hogy "Állj!", meg hogy "Dobja el a fegyvert!"...
A zenéje is szokatlan (maga Franco Nero is kivette a részét a zeneszerzésből), sokan nagyon szeretik, de én nem osztom a véleményüket. Nem rossz, de egy kicsit harsány az én ízlésemnek. Mindenesetre ettől csak még egyedibb lesz a Keoma, amit sokan az egyik legjobb spagettiwesternnek tartanak. Az biztos, hogy egy rövid időre újra divatba hozta ezt a zsánert és természetesen, ahogy az lenni szokott, egy rakás rip-off készült a rá következő években, amiknek a színvonala persze a béka segge alatt volt...