Annyit nyaggattatok vele, hogy beadtam a derekamat. Mert voltam olyan bohém, hogy a westernfilmek TOP50-es listám összeállításához nem néztem meg a Vörös napot. Nem indokolta igazából semmi az ellenkezőjét: más, a neten fellelhető listákon nem futottam bele, az alattuk lévő kommentek közt senki sem hiányolta és az imdb-n sem áll kimondottan fényesen. Legalábbis nem úgy, hogy ne tudjak mutatni kapásból 30 másik westernt, ami ugyanilyen pontszámmal rendelkezik és kénytelen voltam kihagyni...
De aztán ahogy híre ment a dolognak, egyre többen kezdték javasolni kommentekben, hogy ezt a filmet még érdemes lenne megnéznem. Kollégáim a Filmbooknál annyira komálják, hogy kis híján felkerült az általuk összerakott TOP10 westernes listára is. Így hát elsősorban az ő unszolásukra (igaz versenyen kívül, mivel addigra már a sorrendem összeállt és a cikkeket is megírtam) sort kerítettem Charles Bronson egyik legnépszerűbb westernjére a hetvenes évekből.
A történet maga faék egyszerűségű, de ez millió más western kapcsán elmondható. Ami különlegessé teszi, az az, hogy egy teljesen másik kultúrából emeltek át egy klasszikus elemet a vadnyugati környezetbe: egy vonatrablás után ugyanis a banditák vezérét, Linket (Bronson) átveri a társa, Balos (Alain Delon) és meglép a zsákmányolt dellával. Mellé pedig elviszi a vonaton utazó japán kontingens aranyozott kardját is, amit a császár az amerikai elnöknek szánt ajándékba. A japánok nagykövete egyik szamuráj testőrét (Toshirô Mifune) bízza meg a visszaszerzésével, aki emiatt kénytelen összefogni Linkkel...
Értekeztem én már korábban is arról, hogy milyen érdekes, hogy a japán filmművészet pár jelentős darabját Amerikában western környezetben remakeelték. A legjobb példa erre A hét mesterlövész, ami Kurosawa A hét szamurájának újragondolása, de hasonlóan ismert példa az Egy maroknyi dollárért Sergio Leonétől is. Ami előbbit mégis sokkal érdekesebbé teszi mai filmünkkel kapcsolatban, az az, hogy a Vörös napban a hét közül az egyik szamuráj és a másik hét közül pedig az egyik mesterlövész játsszák a két főszerepet.
Igazi nemzetközi produkció egyébként a Vörös nap: van itt amerikai, japán, francia és svájci filmsztár, akik egy brit rendező kezei alatt játszanak Spanyolországban, mivel a filmet ott forgatták. Furcsa mix, annyi szent, vannak benne spagettiwesternekre jellemző elemek, az indiánok arctalan ellenségként való ábrázolása a kissé idejétmúlt klasszikus western érát idézte fel bennem, de persze önmagában az a tény, hogy egy szamuráj csángál a kardjával a vadnyugaton még jobban megbolondítja az egészet és teszi teljesen egyedivé (noha nem ez az egyetlen olyan western, amiben az egyik főhős japán).
De őszinte leszek: ott, hogy a koncepció érdekes és egyedi, meg is állt a tudomány. A Vörös nap ugyanis egy sima roadmovie, aminek közel a teljes játékideje alatt a főszereplő páros közti egyetlen konfliktust sulykolják a néző fejébe, miszerint Kuroda (a szamuráj) rögtön végezni akar Balossal, míg Link előbb ki szeretné szedni belőle, hogy hová rejtette a pénzt. És ennyi. Nincs más téma az út során, csak olyan jelenetek sorjáznak, amikben utóbbi próbálja zsarolás/csel/szép szó révén rávenni a makacs japánt, hogy lécci ne ölje már meg rögtön azt a köcsögöt.
A film fele is eltelik, mire a csinos Ursula Andress a képbe kerül (természetesen jó szokásához híven meztelenkedik is), új konfliktusforrást hozva a színre, ami kellett is, bár a két férfi főhős közti civakodást még ezután is nagyon erőltetik. Charles Bronson egyébként meglepően játékos, laza figurát hoz, ellentétben mondjuk a Volt egyszer egy vadnyugat Harmonicájával, vagy A hét mesterlövészben nyújtott alakításával. Toshirô Mifune pedig... hát, hozza a klasszikus, sablonos képet, ami a szamurájokról kialakult. Mogorva, szótlan, de ide ez elég is, mivel ennél jobban már nem is különbözhetne Linktől.
Ha a forgatókönyvírók vették volna a fáradtságot és változatosabb jeleneteket írnak, akkor valóban egy maradandó élmény válhatott volna a Vörös napból. Egy olyan klasszikus, mint például a Nevem: Senki, amiben halványan végig ott a humor, akadnak akciók is, de a lényeg a karaktereken és a közös jeleneteiken van. De Terence Young filmjét ennyire nem éreztem különlegesnek. Így hát, bár valószínűleg felkerült volna a TOP50-es listámra, nagy valószínűséggel a 41-50 közti szekcióban landolt volna, kiszorítva a Djangot, amiért valószínűleg a fanok virtuálisan felnégyeltek volna...
