11 éve már, hogy megismerkedhettünk Xavierrel, a francia (akkor még) közgazdásztanonccal a Lakótársat keresünk című filmben, amiben megosztotta a nagyérdeművel az egy évig tartó erasmusos kalandjait. Egy színes társaságot zártak egy lakásba Európa minden tájáról: új barátságok, szerelmek köttettek, az egyetemi tanulmányai vége felé járó főhősünk rengeteg élettapasztalatot szerzett. 3 év sem kellett hozzá, hogy Cédric Klapisch író-rendező úr folytassa Xavier történetét: a következő nagy állomás a komolyabb párkapcsolatok és a munka összehangolásának bonyodalmaiból táplálkozott, a harmincas évei elején járó emberek mindennapi problémáit ismerhettük meg főhősünk sajátos, filozofikus látásmódján keresztül.
A folytatás visszafogottabb fogadtatása miatt mostanáig kellett a rajongóknak várnia arra, hogy trilógiává bővülhessen a „lakótárs-keresgélősdi”. Igaz, a történet már rég nem erről szól (igazából az első film sem erről mesélt), de valamiért a magyar forgalmazó ragaszkodik ezekhez a nem túl szerencsés elnevezéshez. Maradva az eredeti, árnyaltabb jelentéssel bíró címeknél: a „Spanyol fogadó” és a „Matrjoska baba” után itt van nekünk a „Kínai kirakós”, amiben Xavier rájön, hogy az élet egyszerre egyszerű és bonyolult, pont úgy, mint az említett logikai játék.
A történet nagy része ezúttal New Yorkban játszódik, ahová a válófélben lévő felesége, Wendy (Kelly Reilly) költözik két gyerekével főhősünk elől egy gazdag amerikai faszihoz. Miközben Xavier (Romain Duris) is szerencsét próbál a Nagy Almában, egy ideig leszbikus barátnőjénél, a tőle terhes (ne kérdezd…) Isabellenél (Cécile De France) húzza meg magát, majd amikor végre - egy kis segítséggel - saját lakást talál, régi szerelme, Martine (Audrey Tautou) is felbukkan a színen, csak hogy minél jobban összekuszálódjon főszereplőnk eddig sem túl egyszerű élete…
Most, hogy Xavier története is trilógiává duzzadt, óhatatlanul is Linklater „Mielőtt”-filmjeihez kezdi hasonlítani az ember, bár utóbbiak párbeszéd-centrikusabbak és nem egy, hanem két főszereplővel operálnak. De a karakterek életének állomásainak bemutatása nagyon hasonló, Ethan Hawke és Julie Delpy épp tavaly kerültek a Mielőtt éjfélt üt az órában komoly párkapcsolati válságba, amin egy kiadós beszélgetés és a csodás Görögország segíthetett csak. Xavier is hasonló cipőben jár, mint Linklater főhősei: válás, kínosan sok gyertya a szülinapi tortán, valamint, ahogy az minden írónál lenni szokott, egy kis alkotói válság.
A már megszokott közel két órás játékidő most is megvan, a folytatásoknál szinte kötelező „új helyszín” rengeteg lehetőséget biztosít és a forgatókönyv él is ezek többségével. Cédric Klapischnek kétségkívül minden eddiginél komplikáltabb sztorit sikerült összefabrikálnia, bár ennek ára volt: a jól ismert szereplők közül már csak a leghangsúlyosabbak térnek vissza, azaz a főhősön túl az a négy nő, akihez a legtöbb köze volt az élete során: az édesanyja, az első nagy szerelme, a legjobb barát(nő)je és az (ex)-felesége. A többi lakótársnak most már annyi szerep sem jut, mint a második részben, de a film végi „rohanás vissza a lakásba egy párkapcsolati probléma megelőzése céljából” egy nagyon ügyes és okos fejhajtás az első rész hasonló jelenete előtt.
Abszurd szituációk most is akadnak dögivel, szerintem, akinek az első két rész tetszett, az ezt is imádni fogja. Aki esetleg nem látta volna még az előzményeket, az se csüggedjen, mert a korábbi filmekre történő utalások megértéséhez szükséges valamennyi fontos információt megkapjuk újfent, így nem fogunk értetlenül a mozi székében ücsörögni, azon gondolkozva, hogy mit keresünk ott. A humor maradt a régi, az elbeszélésmód sem változott, Xavier továbbra is regényszerűen narrálja az eseményeket. Vizuálisan viszont akadnak újítások, igaz csak a film eleje felé, de mindenképpen dicséret illeti az alkotókat ezért a próbálkozásért, kár hogy a szufla nem tartott sokáig. Szerintem pont ilyen fiatalos, klipszerű megoldásokra volna itt szükség és nem pl.: az első részben túlhasznált felgyorsításokra.
A magyar változatban – alkalmazkodva a nézői igényekhez, de szakítva a hagyománnyal – most már nem csak a francia beszédhez, hanem az angolhoz is készítettek magyar szinkront, szóval csak néhány jelentéktelen spanyol, vagy kínai szöveg maradt meg eredeti nyelven. Ez azonban sajnos olyan furcsa helyzeteket eredményez, mint amilyen Xavier és Wendy új, amerikai férjének első találkozása: itt ugyanis pont a nyelvi különbségek adták a jelenet sava-borsát, de mivel mindkét szereplő magyarul beszél, kicsit furcsán veszi ki magát a szituáció. Romain Duris még mindig nagyszerű, Xavier amúgy is kellőképpen árnyalt karakterén még tovább finomít a játékával, de egyébként a hölgyekre sem lehet panaszunk, különösen Kelly Reilly fejlődött sokat a korábbiakhoz képest, kár, hogy pont most jut neki kevesebb szerep.
Ez lenne a vége? Nem tudom. A nagy kérdés az, hogy lehet-e ezt még folytatni? Kell-e ezt még folytatni? Van-e rá igény a nézők részéről? Hát igen… Ez már nem is egy, hanem rögtön három darab „nagy kérdés”. Én úgy gondolom, hogy a potenciál az megvan benne, hiszen 40 éves kor felett is akadnak bőven olyan dolgok az életben, amikről illene megemlékezni Xavier életútjának bemutatásán keresztül. Na meg már csak azért is örülnék egy újabb résznek, mert kíváncsi vagyok, hogy vajon hová lehet még ezt a magyar címet fokozni… Bár a „Legdrágább az életed” után úgy hiszem, semmin se tudok már meglepődni.
