Egy újabb mérföldkőhöz sikerült megérkeznem a blog történelmében: eddig ugyanis még nem esett szó sosem némafilmekről. És talán a Patyomkin páncélosnál kevés jobb jelöltet találhatnánk arra, hogy ez a csúfos helyzet megváltozzon: megannyi hollywoodi nagy ikon kedvenc filmjéről van ugyanis szó (mint például az 5 Oscar-díjas Billy Wilder, vagy Charlie Chaplin), egy filmtörténeti szempontból nagyon is jelentős alkotásról. 1925 pediglen nem ma volt...
Nem vagyok kultúrsznob, belátom, hogy a némafilmek felett bizony eljárt az idő. Megértem, ha a mai kor embere nem szívesen néz ilyesmit, hiszen a kezdetleges technika hátrányai sokat ronthatnak a filmélményen, legyen szó bármekkora klasszikusról is. Azt is belátom, hogy a hangosfilmen szocializálódott emberek (melyek közé én is beletartozom természetesen) furcsának találhatják ezt a régimódi stílust, nehezebb dekódolni, nehezebben köti le a figyelmet, nehezebben vonzza be az embert.
A némafilmek ugyan újjáéledhetnek még - és most nem a sok-sok Oscart bezsebelő A némafilmes-re gondolok -, de veszélyes vállalkozásról lévén szó, nem tartom valószínűleg, hogy ez egyhamar bekövetkezik. De hogy mire is gondolok pontosan? Pl.: a Dyga Zsombor-féle vándorló ősemberes film tervére, vagy az én régi nagy álmomra, egy Aliens vs. Predators filmre egyetlen egy emberi szereplő, vagy emberi hang nélkül. Csak a két kultikus szörny egymás ellen a vásznon... Na de nagyon elkalandoztam.
Szóval a Patyomkin páncélos egy hajó legénységének a lázadását meséli el, ami aztán átgyűrűzik Odessza utcáira is, ahol a cári katonaság jól lemészárol egy halom embert. Pont. Ennek a kicsit több, mint egy órás filmnek ebben az egy mondatban össze lehet foglalni a történetét. Sőt, még valódi főszereplője sincs, hiszen az egyetlen fontos karakter úgy kb. fél óra után elhalálozik - pont ez az eset indítja be az igazi eseményeket, a forradalmat. De ez szándékos döntés volt a rendező részéről, hiszen így a "főszerep" a népé lett, nem egy individuumé.
Nem meglepő módon a film élteti a kommunizmust (1925-ben készült!), a régi cári rendszer kritikája, ami nagyon ügyesen, csúnya szóval élve "hatásvadász" módon prezentálja mindezt az egyszerű nézők felé. Az operatőri munka tényleg ott van a szeren: a kiváló beállítások a mesteri vágásokkal karöltve szavak nélkül is nagyon intenzív élményt nyújtanak - mondhatnám mindezt propagandának is, de a nagy forradalom 20. évfordulójára készült, az eseményeket éltető műtől nem is várhatnék mást.
Akkoriban a mozinak már/még nagy hatalma volt - persze manapság is belefuthatunk egy-egy propagandafilmbe, de a minden irányból felénk áradó információdömpingnek hála nincs már olyan nagy hatással az ilyesmi az emberekre. No de akkoriban egy kommunistavörös lobogó a hajó tetején, amikor a színes filmeknek még csak nyoma sem volt? Na, az ilyesmi nagyot tudott szólni... Az ominózus jelenetben a zászlót természetesen utólag, a celluloidszalagon színezték ki.
A szemfülesek rávághatják, hogy hasonló vizuális megoldást (fekete-fehér képen egy piros valami) választott Steven Spielberg is a Schindler listájában, bár nyilván ott nem a kommunizmus éltetése volt a cél. De nem ő volt az egyetlen, akit Sergei M. Eisenstein munkája megihletett. A filmben használt montázsokat a mai napig tanítják, a szakma képviselői a mai napig az egyik legjobb filmnek tartják ezt a klasszikus, 5 részből álló tragédia-szerkezetre felhúzott alkotást.
A magam részéről azt mindenképpen meg kell említenem, hogy szerintem a vége felé már egy kicsit sok, amit látunk. A lázadás egyhangúvá válik, túl sokat időzünk egy helyben, nem halad előre a cselekmény egy tapodtat sem. Persze ez nem feltétlenül baj, mert öröm nézni Eisenstein képeit, de ettől függetlenül is úgy érzem, hogy egy-két jelenet ebből a szakaszból még landolhatott volna a vágószoba padlóján...
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt a filmet mindenkinek látnia kell. Viszont úgy gondolom, hogy azoknak illik megnézni mindenképpen, akik szerelmesek a filmművészetbe. Mert a "szakmában" a Patyomkin páncélos alapvetésnek számít.
