Kezdjük egy fontos információval: Navarone ágyúi nem léteztek. Nem létezett ilyen misszió, ilyen fenyegetettség, semmi. Ezt azért tartom lényegesnek kiemelni, mert a film simán elhiteti velünk, hogy ez egy híres II. Világháborús esemény kicsit megbolondított feldolgozása: van itt kérem még mini történelemóra is a film elején, amit egy búgó hangú narrátor olvas fel, hogy az egyszeri néző is képben legyen, hogy micsoda fontos küldetésről lesz itt most szó...
A Kémek a sasfészekben is kitalált háborús kalandfilm, de ott egy ez egy percig sem volt kérdéses. Itt viszont a gyanútlan néző simán elhiheti azt, amit lát. Szó se róla, nagy királyság lett volna, ha mindez megtörténik, de aki egy kicsit képben van a II. Világháborúval, rögtön levágja, hogy az alkotók nagyon szabadon kezelték a helyzetet. Ami persze nem baj, sőt! Ettől lett csak igazán élvezetes, kalandos, látványos, izgalmas, pörgős háborús film a Navarone ágyúiból.
A háttérsztori igazából lényegtelen, annyi a fontos, hogy van két ágyú Navarone sziklái közt, amit nem lehet máshogy megközelíteni, csak a sziget felől. A légierő tehetetlen, a placcot németek őrzik, az ágyúkat viszont fel kellene robbantani. A szövetségesek a sziget leggyengébben őrzött oldaláról terveznek behatolni, a gond csak az, hogy megvan az oka, miért őrzik azt olyan gyengén: egy hatalmas, nehezen megmászható, csúszós sziklafal védi. De természetesen főhőseinknek ez nem jelenthet akadályt...
Némi költői túlzás lehet, hogy van benne, de szerintem ettől függetlenül is bátran kijelenthető, hogy a kémkedéssel megspékelt háborús kalandfilm volt a 60-as évek szuperhősmozija. A siker kb. garantált volt, ahogyan a látvány és a szórakozás is. A stúdiók nem féltek nagy sztárokat szerződtetni, és sok pénzt elkölteni, mert biztosnak látszott a megtérülés. Az egyetlen probléma ezzel az volt, hogy nem nagyon lehetett ezeket a sztorikat folytatni (pont a Navarone ágyúi kivétel, de minek...), így a 80-as, 90-es évek gagyi folytatás-mániája, vagy a most trendi franchise-építés szóba sem kerülhetett.
1961-ben készült a film, ekkoriban azért a nagy stúdiófilmeket már inkább színesben forgatták - nem volt ez alól kivétel a Navarone ágyúi sem. 6 000 000 dolláros büdzséjével (ami ma már egy komolyabb indie-filmre elég csak) akkoriban az egyik legdrágább filmnek számított, de egyben a gyártási évében ez generálta a legnagyobb bevételt is a kasszáknál. A speciális effektek (Oscart értek!) persze a mai szemnek már elavultak nagyon (cuki az összes éjszaka játszódó, de nappal rögzített jelenet), de azért akkoriban sem lehetett egyszerű rögzíteni a vihart a tengeren egy stúdióban (itt legalább még voltak díszletek, meg sok ezer liter víz, nem csak egy zöld háttér, meg pár pohárra való).
Extra nagy költségvetéshez extra jó zene is dukál: Dimitri Tiomkin nevével talán már találkoztak a blog rendszeres olvasói (ha vannak ilyenek). A westernes témában is ő volt a nagy ász, de a Navarone ágyúival is maradandót alkotott az öreg. Meg is fizették érte rendesen: soha olyan magas gázsit nem kapott még zeneszerző egy filmért addig. És hogy megérdemelte-e? Tessék csak meghallgatni, Oscarra jelölt muzsikáról van szó, teljesen megérdemelten.
Az igazi nagy dobása a filmnek azonban a baromi erős szereposztás. Annak ellenére, hogy kb. az egész csapatot félrecastingolták, ugyanis valamennyi színészóriás idős volt már a szerepéhez, arról nem is beszélve, hogy Gregory Peck amerikai akcentussal játszott egy angol tisztet. De persze a zseniális magyar szinkronnal nézve a filmet ez egyáltalán nem ütközik ki. De az igen, hogy erősen The Expendables-szaga van a dolognak, csak itt nem kétes minőségű akciófilmek sztárjai, hanem elismert színészek akcióznak a kamerák előtt.
Követhető, de mégis csavaros sztori, jó színészi játék (egy újabb bizonyíték, hogy Anthony Quinn az egyik legnagyobb karakterszínész volt), elavult, de azért még ma is látványos effektek, 2,5 óra non-stop akciózás. Ezt kínálja a Navarone ágyúi, persze kellően meseszerű tálalásban, kb. 15 évvel a világháború után.
