Ha szeretnél olvasni tőlem az első részről, EMITT találod az irományomat.
Szóval kereken 20 évet kellett várni ahhoz, hogy a Farrelly fivérek visszatérjenek egyik legnagyobb sikerükhöz. A Dumb és Dumber ugyanis - akármennyire is infantilis poénokkal operált - belopta magát a nézők szívébe. Igen, azon kevés vígjátékok egyike, amikben működtek a fingós és fárasztó viccek. Persze nyilván nem mindenkinél, de ez a film vitathatatlanul nagy rajongótábornak, és tulajdonképpen már-már kultstátusznak örvend. Vagyis szent. Vagyis nem szabad piszkálni, mert rossz vége lesz. Mármint általában.
A Dumb és Dumber kettyó ugyanis (és ezen magam is rendesen meglepődtem) abszolút működik! Sikerült tehát a majdnem lehetetlen: az utóbbi időkben a rendezőpáros egyre mélyebbre túrt a kaki-pisi végeláthatatlan tengerében, és a vígjátékaik minősége is vészesen zuhant. Jim Carrey túlvan már a fénykorán, Jeff Danielsről már nem is beszélve, ráadásul ami 1994-ben működött, 2014-ben már szinte nem is szabadna, hogy működjön. És mégis úgy sikerült újat mondani, hogy közben rengeteg ponton megidézték a régit. És azt sem gondoltam volna, hogy én még valaha is röhögni fogok egy fingós poénon.
De megnyugtatok mindenkit: a nosztalgia és a fingszag nem nyomja agyon a Dumb és Dumber kettyót. Viszont a magyar szinkron túlkreatívkodása egy kicsit igen: megállás nélkül kapjuk az erőltetett szópoénokat, a kifrodított/átköltött szólás-mondásokat, ami (őszintén) egy ideig tényleg működik is, de közel két órában már egyszerűen sok. És szegény szinkronszínészeink (Kerekes József és Haás Vander Péter) ezen sokat nem tudnak segíteni, pedig tényleg mindent megpróbálnak.
A sztori röviden annyi, hogy miután Dumb egy poén kedvéért 20 évig zöldségnek tettette magát a diliházban, a páros felkerekedik, hogy felkutassák Dumber 22 éve lelencbe adott lányát, mivel főhősünknek szüksége lenne a veséjére. Így aztán jön a már jól ismert roadmovie, a jól ismert kényszer útitárssal, és egy csomó, és még annál is több idióta poénnal... És most az "idióta poén" szókapcsolatot abszolút pozitív jelzőként tessék értelmezni: ha kikapcsolod az agyadat, elképesztően jól fogsz szórakozni.
A film fogadtatása - így az első jelek alapján - vegyesebb, mint amire annak megnézése után számítottam. Az első rész alapból leszűkíti az érdeklődők táborát azokra, akik anno vevők voltak erre a fajta humorra, és most ezek az emberek felnőtt fejjel már lehet, hogy (a nosztalgia-faktort kilőve a képletből) nem fogják úgy értékelni azt, ahogy Jim Carrey és Jeff Daniels hülyéskedik a kamerák előtt. Pedig határozottan úgy érzem, hogy a poénok és a sztori is ugyanazt a színvonalat hozzák, mint ami jó élménnyé varázsolta az első részt.
Hozzá kell tenni, hogy anno az eredeti változatból a zömét kivágták azoknak a részeknek, amikben címszereplőink tapló bunkók (és ezt jól tették). Rá lehet keresni a neten, illetve létezik egy bővített változat is, de a lényeg annyi, hogy kifejezetten jót tett a filmnek, a karaktereknek, hogy inkább a hülyébb oldalukat helyezték előtérbe. Ez most kimaradt, (tulajdonképpen olyan, mintha az unrated verziót néznénk), ami Dumberék egy létező, csak nem túl hangsúlyos oldalát jobban előtérbe helyezte - és ez lehet, hogy nem fog pár fannak tetszeni.
A két címszereplőn kívül visszatér még az első rész két másik epizódszereplője is: az egyik Billy, a vak kisfiú, immár felnőtt madártartóként, a másik pedig legyen meglepetés, mivel a készítők is annak szánták. Mindkét esetben visszatér az eredeti színész (!), amiért külön plusz pont jár az alkotóknak. Rajtuk kívül cameózik Bill Murray is, bár valószínűleg nem fogjátok felismerni, lévén azt a fazont alakítja, aki Dumber lakásában kotyvasztja a meth-et tonnaszám, és végig (értsd: az egész 10 mp-es jelenése alatt) védőruhát visel. Kaptunk volna még Jennifer Lawrence-t is, de ő végül kivágatta magát a filmből - kár érte.
Talán a legfurcsább az, hogy annak ellenére, hogy a történetben finoman szólva is akad bőven olyan megoldás, ami meglehetősen erőltetett (pl.: Dumbert Nobel-díjas tudósnak hiszik), a rosszfiúk nagyon elnagyoltak (a'la első rész), a játékidő is hosszabb az átlagnál, és a magyar fordítás is (mint említettem) túlbuzgó volt, a film végig lekötött. A nosztalgia-faktor is beütött, hiszen, mint már említettem, megannyi ponton megidézi a nagy elődöt, szinte ugyanarra a vázra építkeztek, mint anno, de mégis másként.
Tudom, a humor mindenkinél mást jelent, és ez az egész ízlés dolga, és objektíven nézve a film hibái szemet szúrnak... DE ez ugyanúgy igaz az első részre is. A "Dumb és Dumber"-t tehát nagyon okosan márkanévként használva dobták be a filmes piac sűrűjébe, így tényleg pont azt kapjuk, amire befizetünk. Legalábbis én azt kaptam. Bár én nem is fizettem érte. De ez most mindegy... És most először nem kell emlékeztetnem senkit, hogy érdemes bent maradni a stáblistára: egyrészt a magyar változat munkatársai is szórakoztatnak, másrészt a "szuperhősfilmeknél divatos" stáblista utáni jelenet is megéri azt a pár percet.
Bár azt szólt volna igazán nagyot, ha nincs is ott semmi, csak az utolsó kiírás után bemondanák, hogy "Szopaaaaaacs!"
