Volt idő, amikor Robert Downey Jr.-t már leírták. A 90-es évek egykori titánjának színészkarriere alkohol-, és drogproblémái miatt majdhogynem megszűnt létezni, amíg... Amíg nem jött Shane Black és a Durr, durr és csók, amivel szinte azonnal visszakapaszkodott a hollywoodi élvonalba, ahol a helyét a Vasember sikerével be is betonozta. Pedig eredetileg nem is őt szemelték ki a szerepre - hozzáteszem, utólag meglehetősen érdekes választásnak tűnik Johnny Knoxville, de hát ki tudja? Lehet, hogy ő is bevált volna.
Oké, ez a film pont attól a hamisítatlan RDJ esszenciától lett ilyen elképesztően jó... Na meg persze a mindig remek Shane Black párbeszédeitől, aki itt először a rendezői székben is kipróbálhatta magát. A Cannes-i vetítés utáni tapsvihar és ováció szerintem mindent elmond ennek a kis kiruccanásnak a sikeréről. Furcsa is azt olvasni, hogy Black komoly írói válságban szenvedett, és több, mint másfél évig tartott neki összeheggeszteni a forgatókönyvet. De mint ahogy az már sokszor bebizonyosodott (Lásd Becstelen brigantyk, Eredet), ennél a szakmánál nem árt, ha sokat agyalnak egy sztorin...
...ami most egy gyilkossági ügy felgöngyölítését foglalja magában. De mivel szándékosan bonyolult, csavaros krimiről van szó, nem lesz egyszerű összefoglalni: RDJ egy piti New York-i bűnözőt játszik, aki egy véletlen során Los Angelesbe kerül színészaspiránsként, és aki mellé kirendelik Meleg Perryt, a magánnyomozót, hogy avassa be a szakmája rejtelmeibe, hogy Harry hitelesebb tudjon lenni a szerepében. Közben megjelenik a színen főhősünk egykori plátói szerelme, és 1-2 hulla is, amik eléggé magas körökbe vezetik a szimatot fogó botcsinálta nyomozónkat.
Rosszabb filmre emlékeztem. Valószínűleg az elmúlt durván 2 éves aktív blogolási periódusom alatt ilyen durván változott a filmes ízlésem, de sajnos/nem sajnos ez ellen a folyamat ellen nem tudok tenni. Ahogy én azt megfigyeltem: a sok hollywoodi szutykot néző embereknél egy idő után eljön az a pont, amikor már a bejáratott sablonok helyett különlegesebb élményekre vágyik. És egy új-zélandi vámpír mockumentaryval, egy osztrák westernnel, meg egy argentin fekete humorú szkeccsfilmmel a hátam mögött (mint az idei év szerintem kiemelkedően jó filmjei) én már csak széttárom a kezemet, és annyit mondok: "pedig nem is vagyok sznob."
Mindenesetre első megnézés után csak annyi maradt meg bennem, hogy lapos, unalmas, meg olyan... meh. Hogy mit eszik ezen ennyit mindenki? Hát, most már végre én is értem. Szinte végig vigyorogtam, olyan zseniális szövegek záporoztak, és olyan pörgősnek érződött a cselekmény, hogy én nem is értem, hogyan unatkozhattam ezen 5-6 éve halálra magam? Folyamatosan jönnek szembe az abszurd módon vicces szituációk, amiket a főhőseink még váratlanabbul, de mégis logikusan reagálnak le...
...újfent megerősítve azt az álláspontomat, hogy Shane Black egy kib*szott nagy zseni. Nem találta fel a spanyolviaszt az önreflexív narrátorral, de mindent kihoz, amit ki lehet hozni belőle: elképesztően vicces, de megmarad a funkciója, friss és élettel teli. Annak ellenére, hogy pontosan kiszámított, kimért, patikamérlegen adagolt szövegről van szó, egy percig sem érződik rajta a mesterkéltség, tényleg olyan, mintha egy random embert odaállítanának a kamera elé videóblogolni.
Maga a nyomozás talán egy picit túlontúl is csavaros, de valakik pont ezért szeretik a krimiszálakat; azért ez egy fokkal magasabb szint, mint a CSI: Helyszínelők legújabb kalandja. Az egyetlen hiba a rendszerben, hogy emiatt a szereplőknek kicsit szituációidegen szövegekben kell a nézők tudtára adni, hogy akkor most hogyan, mi, mikor és kivel történt, de Black ezt is ügyesen megoldotta: a narrátor segítségével elvicceli a jelenetet, hiszen tudjátok... Ez csak egy film, amiben vannak bizonyos íratlan szabályok, amiket nem árt betartani...
RDJ mellett Val Kilmer is egészen zseniális, és furcsa lesz ezt most itt leírni, de Kamarás Iván magyar hangként eléggé jól illik Meleg Perryhez, szóval gratula a szinkronrendezőnek, jó csapatot hozott össze (A Fekete Ernő - RDJ párosítás is még csak harmadik alkalommal történt meg, azóta pedig kb. elválaszthatatlanok). És persze szót kell ejteni a mindig gyönyörű, és tehetséges Michelle Monaghanről is a főhősnő szerepében: bár túl szende az arca az általa alakított karakterhez, azért így is elképesztően hiteles, és jó.
Ahogy a film is jó, mitöbb: nagyszerű. Aki hozzám hasonlóan egy nem túl izgalmas 100 percnek könyvelte el annak idején, amikor először látta, javaslom: adjon neki még egy esélyt. Ez egy olyan alkotás, ami megérdemli. Én magam sem gondoltam volna, hogy egy ennyire jó élményben lesz részem, ha újranézem. De utólag nagyon örülök, hogy ismét nekiültem.
Amúgy az megvan, hogy RDJ fia játszotta a karakter fiatal, 9 éves kiadását?
