Sokszor támadják a magyar címfordításokat, hogy... szarok, és most én is be kell álljak a sorba, ugyanis az, hogy "Szerelemre hangszerelve" köszönőviszonyban sincs azzal, amiről ez a film szólna. Persze, zenés, romantikus film, szóval ha ennyi információval megelégszünk, akkor még passzolna is hozzá, csakhogy az angol cím (Begin Again) árulkodó: itt bizony nem másfél óra tábortűz melletti gitározással tarkított szexuálisan túlfűtött nyáladzásról van szó, hanem az újrakezdésről.
Bizony, eljött az az idő is, amikor Keira Knightley játssza azokat a harmincas nőket, akik nem a hülyep*csaságukból adódóan kerülnek párkapcsolati zűrbe, hanem azért, mert már szeretnének valami igazán komolyat. Az idei évben Oscar-jelöltségre is esélyes angol kisasszony pedig két intenzív fogyókúra között (szigorúan 45 kg alatt maradva), és még intenzívebb gitártanulás után vállalta el ezt az egész jó kis szerepet John Carney (Egyszer) új filmjében...
Ami arról szól, hogy a Knightley által játszott Grettát csúnyán kihasználja a Maroon 5 énekese, miután az szép lassan befutni látszik a közösen megírt dalaikkal. Főhősnőnk New Yorkban, egy barátjánál húzza meg magát egy éjszakára hazaindulása előtt, és úgy adódik, hogy egy bárban felhívják a színpadra előadni egy dalt, amit aztán meghall Dan (Mark Ruffalo), az alkoholista, zenei ex-producer, aki meglátja (izé, meghallja) a lányban a potenciált, és lemezszerződést ajánl neki.
És akkor most jönnének a tipikus sablonelemek: az alkoholista fószer újra rájön arra, hogy miért szerette annak idején az életet, gyönyörű montázsok, sok mosolygás és vidámság közepette összeáll a banda, elkezdik felvenni a lemezt, két főhősünk is kezd összemelegedni, DE aztán visszatér a régi szerelem, és megkavarja a szart rendesen. Carney egészen a végéig dobálja felénk ezeket a jól ismert paneleket, hogy aztán a legvégén bemutassa a fityiszt minden könnyes szemű, női hormon-túltengésben szenvedő nézőnek.
Ami egyfelől örvendetes, hiszen sikerült meglepnie még engem is egy kicsit, másfelől viszont ez nem az a sztori, nem az a megvalósítás, aminek ez jól is állna. És bár tulajdonképpen a jól megérdemelt hepiendünket kapjuk (azt mindenki döntse el maga, hogy ez mekkora hazugság egy életszagú filmnél), mégsem tudunk feltétlenül örülni a lezárásnak (azaz mégsem annyira "happy" az az "end"). És megértem azokat, akiknek ez bejön, mert tényleg nem az a szokványos befejezés, de ez pont az a film, aminél kár volt ezt meglépni.
Egy zenés filmnél természetesen kiemelt figyelmet kell szentelni a muzsikának: nyilván ízlés dolga, hogy kinek mennyire jönnek be az elég gyakran fel-feltűnő zenei betétek, de azért az örvendetes, hogy az indie gitárnyaggatós zenét sikerült a megfelelő hangszereléssel populárisabbá, azaz könnyebben befogadhatóvá tenni (ez sosem árt, ha szélesebb közönségnek készül a film). Szóval annak ellenére, hogy nagyon távol áll tőlem a stílus, élvezhetőek voltak a számok.
Carneynak ezen felül is volt pár trükk a tarsolyában: a film elején egész ügyesen ugrált az idősíkok között, egy eseményt többféle szempontból is bemutatott, és a kvázi in medias res kezdés után így ügyesen sikerült megalapoznia a karakterek háttértörténetét, úgy, hogy közben a néző nem unja magát halálra ezek nézése közben. Az igazi nagy királyság azonban Dan vizuális elemekkel is feldobott "zenei látomása" volt, amiben a Gretta által egy szem gitárral előadott dal kapott szép lassan "fejben" hangszeres kíséretet.
A mellékkarakterek nem lassítják, hanem színesítik a sztorit, a játékidő hossza megfelelő, és bár néhol vannak unalmas részek, összességében jó szórakozást nyújtó filmecske ez. A két főszereplő játéka hibátlan, a Maroon 5 Adam Levinje is elég ügyesen játssza a seggfejet, úgyhogy sem a castingra, sem a színészvezetésre, és azok játékára nem lehet panasz. És függetlenül attól, hogy nem a Szerelemre hangszerelve nem az én világom (nem áll közel az ilyesmi a szívemhez), bátran merem ajánlani azoknak, akik csípik ezt a fajta zenét, és a romantikus filmeket. Bár ez tényleg nem a klasszikus értelemben vett romantikus darab.
