Ahogy a járdán is, úgy a ránk zúduló filmes termés között lavírozva is igyekszem kikerülni a kutyasz*rt. Mert hát ki az a hülye, aki belelép, ha már 5 méterrel korábban észrevette? Na ugye. Néha azonban mégis bele kell lépni, hogy értékelni tudjam azokat a helyzeteket, amikor minden klappol. Amikor nem ragad a talpadra semmi, amikor nem húzod magad után a szagcsíkot... Vagy könnyebben megbocsásd a világnak azt, amikor csak egy apró kavicsba rúgsz bele, és egy kicsit koszos lesz a cipőd orra.
Az Én, Frankenstein messziről bűzlött a sz*rszagtól. Vicces is volt anno a Voxban olvasni az interjút a rendezővel, ahol karakterárnyalásról, meg mindenféle egyéb nyalánkságról beszélt, amire a film megnézése után csak annyit mondhatok: ha-ha-ha. És itt most tényleg nem arról van szó, hogy nem volt elég pénz a vizuális effektekre, amik ennek köszönhetően... hát, hogy is mondjam? Rosszak lettek. A probléma ennél sokkal, de sokkal súlyosabb: a film elkészülte ugyanis azt jelzi, hogy többen is úgy gondolták, hogy azt a forgatókönyvnek nevezett papírfecnit érdemes leforgatni.
A Frankenstein-sztorit talán ismeritek: halottak összevarrásával létrehozott szörny, aki dühös, meg emberi, meg emberfeletti - már ami az erejét illeti. Na, ebből itt kb 2-3 percet kapunk. Helyette azt nézhetjük, hogy a már 200 éve kívülállóként démonokra vadászó Adam (a szörny) hogyan vadászik a démonokra a jelenben... Meg hogy a sátán egyik haverja hogyan akar többszázezres zombi démonhadsereget összehozni újjáélesztett, és így lelketlen halottakból, miközben ezt a Vízköpő rend tagja próbálják megakadályozni.
Sok f*szsággal találkoztam tavaly a moziban, úgyhogy semmiképpen sem merném kijelenteni, hogy ez a legdurvább közülük, de az tény, hogy benne van az élmezőnyben. De ez még önmagában nem ok arra, hogy a fejemet fogjam, hiszen láttam én már karón varjút, mert ugye tudjuk, hogy idiótaságnak kinéző sztorikból születtek már jó filmek (lsd.: Star Wars). Az a különbség a Star Wars, meg az Én, Frankenstein között, hogy az előbbinél hitt a készítője abban, amit csinál.
Meg persze az, hogy technikailag magasabb szintet képviselt a korban, meg dramaturgiailag is rendben volt, jobb színészek voltak benne, érdekesebb volt, és ami a legfontosabb: a saját szabályai szerint megalkotott világban volt értelme. Ez azonban az Én, Frankensteinről még csak véletlenül sem mondható el. Az évszázados harcról természetesen az emberek nem tudnak, titkolni kell, de igazából amikor Párizs közepén éjszaka egy tűzcsóváktól és az égbe felsugárzó fényektől teli brutál csata után sem kerül képbe az emberi tényező, már érezhetően nincs rendben valami...
A legviccesebb azonban az, hogy ez az ütközet közvetlenül azután kezdődik, miután a vízköpő rend főnöke jól leb*ssza Adamet, amiért az nem volt elég óvatos, és egy embernek meg kellett halnia miatta. Mert ugye utcán nem üldözünk démont biztonsági okokból. A Notre Dame és környéke közötti platz a város szívében, nagyobb tüzijátékkal, mint nálunk augusztus 20-án, az más... Amúgy sem érthető, miért volt olyan fontos a főgonosznak, hogy még több démont hozzon a földre, mert szemmel láthatóan cheatkódot használt: sosem fogytak el a hordái a támadások alatt.
Meg aztán azt is nehéz elhinni, hogy többszáz év alatt (még a mai modern technikával) sem sikerült a kutatásokkal előrébb jutni, miközben a megoldás a film szerint csupán annyi volt, hogy egy kicsit fel kellett tekerni a generátoron a kakaót, és nagyobb feszültséggel ráküldeni a halottra az áramot. Mármint... Most komolyan, ezt még nem próbálták ki soha, amikor láthatóan nem kevés pénzt ölt bele antagonistánk abba, hogy szülessen valami eredmény? 200 évvel korábban meg már a kor akkori tudásával valaki sikeresen felélesztett egy összevarrt "embert"?
És itt el is jutottunk oda, hogy Aaron Eckhart inkább kinéz egy éles késsel összevágott (de azért nem olyan durván) fazonnak, mintsem egy konkrétan különböző emberekből összeeszkábált szörnynek. Értem én, hogy meg kellett lebegtetni a szerelmi szálat (szerencsére nem mentek túl mélyen bele, inkább harcoltak - mondjuk az sem jobb), de azért nah... Nem mindegyik kreatúra alkalmas arra, hogy kapjon love storyt - a zombik is csak vígjátékban (Eleven testek) élhették ki magukat.
Csak hát ezt a filmet ráadásul tök komolyan vették. És még csak azt sem mondhatom, hogy kínomban jókat röhögtem rajta, mert nem. Megtanulhatnák már végre az emberek, hogy a kevesebb néha több. Hogy ha tudjuk, hogy 10 percnyi jó minőségi CGI-jal megfűszerezett jelenetre van pénzünk, akkor nem csinálunk 50 percnyi szar minőségű CGI-jal összegányolt jelenetet. Ez a film nem ezer sebből vérzik, hanem már döglött régóta. Csak pár élelmes producernek volt pofája belevezetni az áramot, és megpróbálni eladni frissként. De ahogy a bevezetőben is írtam: ez már messziről bűzlött.
U.I.: Sosem értettem, hogy miért dobálózik mindenki azzal, hogy nem a szörnyet, hanem a teremtőt hívták Frankeinsteinnek. Miután kvázi az ő "fia", szerintem nyugodtan nevezhető a teremtmény is Frankensteinnek, ahogy azt a filmben is tették - a kevés pozitívumok egyike, amit fel tudok hozni mellette...
