Angelina Jolie ismét rendezésre adta a fejét: nem tántorította el a meglehetősen gyatra visszhang, ami A vér és méz földje körül kialakult, sőt épp ellenkezőleg! A bizonyítási vágy csak úgy tombolt a kisasszonyban, aki ezúttal is egy háborús témát választott, ahol kedvére kiélheti humanitáriánus hajlamait: ez pedig Louis Zamperini, egykori hosszútávfutó olimpikon elképesztő története a II. világháború csendes-óceáni hadszíntéren, Pi életéstől, Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence-estől.
Szóval Jolie ezúttal nem bízta a véletlenre: megszerezte a világ tán legjobb operatőrét, Roger Deakinst (aki mellesleg még mindig nem kapott Oscart), forgatókönyvet Coenék műhelyéből választott, a főszerepre pedig egy feltörekvő (és ezért szintén bizonyítási kényszerben szenvedő) ifjú titánt szemelt ki Jack O'Connell személyében, akiről nem is olyan régen volt szó e blog hasábjain belül, amikor is Tom Hardyhoz hasonlítottam a Starred Upban nyújtott alakítása alapján. Mi baj történhet egy ilyen alkotógárdával a hátad mögött?
Most jön a csavar: semmi komoly. Mármint... Angelina továbbra sem erős rendezésből, de ez a film mégis működik. De a legviccesebb az, hogy 1, Deakins operatőri megoldásait meglehetősen fantáziátlannak éreztem, volt egy-két sablonmegoldás, de gyönyörű totálokkal kárpótolt minket. 2, Coenék forgatókönyvét nem éreztem annyira erősnek, mert ha tényleg csak annyi volt a szándékuk Watanabe karakterével, hogy g*ci legyen, és kész, akkor mélységesen csalódtam bennük. 3, O'Connell sem volt olyan jó, legalábbis nem tudta levetkőzni teljesen a szigetországi akcentust, pedig egy olasz-amerikai fószert játszott. De ettől függetlenül remekel.
Szóval Zamperini... Zűrös gyermekévek után megtalálta a hosszútávfutásban a nyugalmat, ki is jutott a Berlini Olimpiára, végül 8. helyen zárt, de az utolsó körben olyat sprintelt, amit azóta sem tudtak megdönteni. Aztán háborúba ment, lezuhantak a Csendes-óceánon, hárman túlélték, 45 napig hánykolódtak a vizen, majd óriási megkönnyebülésükre japán hadifogolytáborba kerültek. Innen pedig főhősünk útja egyedül vezetett tovább egy szadista tiszt, Watanabe keze alatt...
A legjobb talán az a filmben, hogy a több, mint két órás játékideje ellenére is végig leköt. Még akkor is, amikor Angelina tényleg mást sem csinál, csak az érzelmeidre próbál hatni. Egy fura koktél ez a sztori, amolyan klasszikus életrajzi: igyekeznek minden "fontosabb" dolgot bemutatni Zamperinivel kapcsolatban, és ezt gyakran az időben össze-vissza ugrálva teszik, de az ügyes összekötéseknek hála nincs gond, megalapozottnak érezni ezt a cselekményszövést.
Az is szimpatikus volt még az elején, hogy nem a mégdurvább, és még annál is durvább szenvedés bemutatására gyúrtak rá (pedig Jolieból kinéztem volna) a Csendes-óceánon, hanem inkább az "élni akarós" részeket emelték ki. Azokat, amikor élelmet, vagy vizet szereznek, amikor csak simán beszélgetnek, hogy ne őrüljenek meg, és azokat, amikor csapatként fognak össze a megpróbáltatások után is. Kár, hogy a hadifogolytáborban Jolie elengedte magát, és a fekete-fehér bemutatás mellett döntött.
Persze nyilván Zamperini könyvéből dolgozva nehezebb lett volna a japánokat is emberként ábrázolni, de fájó, hogy meg sem próbálták. Az ok nélküli szadizmust ilyen dózisban meg csak szimplán nem hiszem el egy gyerekkorában problémás, folyton bajba kerülő ember szájából. Nem azt mondom, hogy akár csak egyetlen egy botütést is megérdemelt volna, csak azt, hogy akinek komoly magaviseleti problémái voltak, az lehet, hogy néha-néha adott rá okot, hogy kihozza fogvatartóiból az ostoba állatot. És nem, nem azzal, hogy véletlenül rájuk nézett. Oké, ez csak spekuláció, és nem szeretném ilyen irányba elvinni ezt a beszámolót, de mindenképpen fontosnak tartom kihangsúlyozni a film túlzott egyoldalúságát.
Jack O'Connell és Domhnall Gleeson nem semmi testi átalakuláson mentek keresztül a "repülőtöröttek" eljátszása kedvéért, minden tiszteletem az övék. Kicsit sajnálom, hogy Gleesontól félúton elváltunk, szerintem jobb lett volna, ha egy kis történelemferdítéssel együtt maradnak ők ketten a fogolytáborban is, mert jól működött a játékuk együtt. Egy kicsit azt is sajnálom, hogy a Rendíthetetlen olyan film, hogy mindenben lehet kifogást találni, nagyon keresni sem kell, de szerencsére ettől függetlenül is megmaradt egy élvezetes darabnak. Jolietól pedig - gonosz módon - ennél sokkal rosszabbra számítottam.
U.I.: Egy kis érdekesség: A valódi Louis Zamperini tavaly halt meg, közel 100 évesen, és még láthatott egy nyers vágást Angelina Jolie laptopján a filmből.
