Na tessék, itt az élő példa arra, hogy 2 órányi non-stop zúzásból is lehet élvezhető akciófilmet csinálni! A titok nyitja talán annyi, hogy Ridley Scott filmjében (ellentétben mondjuk Zack Snyder Az acélemberével) van dráma. Jó sok dráma: van tét, meg minden. Mondom ezt úgy, hogy azért a film nézése közben a 80-as évek klasszikus akcióhősei juthatnak az eszünkbe a kb. soha ki nem fogyó tárral, és az egy lövés = egy találat rátával. Nem, nem túlzok, hiszen a végén ki is írják, hogy a 19 halott amerikai katonára 1000 szomáliai jutott...
Szóval az alapok: igaz történet (természetesen), méghozzá 1993-ból, amikor épp Szomáliára fért volna rá egy kis demokrácia, és az ENSZ csapatai mellett az amerikai kommandósok különböző divíziói is szép számban képviseltették magukat. A film készítésének éve pedig 2001, az az időszak, amikor valami rejtélyes okból kifolyólag a 80-as évek ünnepelt rendezőzsenije, Ridley Scott ismét magára talált (egy évvel korábban gladiátorkodott, bár a rendezői Oscart akkor elhappolták előle).
Az alapanyag egyébként egy könyv, melyet Mark Bowden vetett papírra. A film adaptáció mivoltát azért érzem fontosnak kihangsúlyozni, mert nagy valószínűség szerint ez az oka annak, hogy a non-stop zúzás levegővételnyi szusszanásaiban valamiféle történettel, és sok-sok emberi drámával találkozhatunk. Ez pedig nem csak hogy megmenti a filmet a totális érdektelenségtől, hanem egyenesen a fellegekbe repíti. Azért ilyen kevés időbeli ráfordítással felskiccelni egy ennyire jól működő, színes kompániát... Az művészet.
A már megpedzegetett sztori egyébként annyi, hogy a csúnya gonosz diktátor uralta város legveszélyesebb részéből kellene foglyul ejteni pár fószert. Az akcióban egy darabig minden flottul megy, noha nappali hadműveletről lévén szó nagyon is veszélyes - és Murphy óta tudjuk, hogy ami megtörténhet, az meg is történik. Jelen esetben beüt a krach, amikor lelövik az egyik helikoptert, így a túszejtő akció átvált életmentőbe, és a tervezett fél óra helyett másnap reggelig eltart.
Kezdjük a parádés szereposztással. Parádés, igen. A mai szemnek. Akkoriban azért még kicsit más szelek fújtak, és a színészek többsége épp befutás előtt állt (Orlando Bloom, Tom... bocsánat! Thomas Hardy, vagy éppen Nikolaj Coster-Waldau), a másik fele pedig épp a felfelé ívelő karrierje elején volt (Eric Bana, Josh Hartnett, Ewan McGregor), de azért még rajtuk kívül is akadt pár a 90-es évek nagyobb nevei közül (Tom Sizemore, Sam Shepard). Egy szó mint száz: így kb. 15 év távlatából megnézve a filmet csupa ismert arccal találkozhatunk, és ez a castingos jó érzékére utal. Egyébként pedig mindenki remekül játszik, még ha az igazán kiemelkedő alakítások a sok lőporfüst miatt elmaradnak.
Jobban sikerült háborús film lévén természetesen az Oscar jolly joker kategóriájában, a legjobb hangkeverésben nem talált kihívóra, és egyébként abszolút megérdemelten kapta meg a legjobb vágásért járó szobrot is, mert a sok kamerarángás, és a még több szálon futó cselekmény ellenére is végig követhető a film, ami azért nem kis szó. Scottot mondjuk leb*sznám, mert néha negyed órákra is megfeledkezik egy párhuzamosan futó sztorivonalról, de az is lehet, hogy ő csinálta jól, és inkább beáldozta a "kontinuitást" egy-két helyen, csak hogy követhetőek maradjanak az események.
Scott emellett azonban remek munkát végzett. A néző szinte végig a háború kellős közepén érzi magát, és ahogy a katonáknak sincs sokszor egy másodpercnyi nyugtuk sem, úgy mi is jó értelemben (már ha a mazochizmust annak nevezhetjük) véve "végigszenvedjük" azt a közel egy napos terrort az AK-47-esek kereszttüzében. Azt is nagyon ügyesen csinálta a rendező úr, hogy nem készítette fel előre a nézőket a halálesetekre: amikor várnánk, hogy elhalálozik egy szereplő, akkor túléli, amikor nem várnánk, valaki nagyon rosszul jár...
Elfogadom, ha valaki egy idő után már unalmasnak találja ezt a megállás nélküli lövöldözést, általában engem is nagyon mélyen érint az ilyesmi. De most a bevezetőben említett dolgok miatt működött ez a film... És azt hiszem, ez a lényeg. Nincs rá pontos recept, a legtöbbször valamelyik összetevő hiányzik, és őszintén: A sólyom végveszélyben sem hibátlan (az ellenfelek rohadt laposak), de ennek ellenére, számtalan hibafaktort ügyesen kikerülve Ridley Scott remek 2,5 órával lepte meg a közönséget.
U.I.: Ami pedig az akciózást illeti: ennél nagyobb kontraszt nem is lehetne a lassan építkező A nyolcadik utas a Halál, és eközött. Látatlanban meg nem mondtam volna, hogy ugyanaz a fószer rendezte mind a kettőt.
