Nyílt városnak akkor nyilvánítanak valamit, ha az egy háború során felhagy mindennemű védekezéssel, szabad utat adva ezzel az ellenségnek, ugyanakkor megóvva az épületeket, műemlékeket, és persze a civil lakosságot egy esetleges véres összecsapástól. A II. világháborúban elég sok várost nyilvánítottak nyílt várossá, ezek közül Európában Róma volt az utolsó előtti. Korábban ugyebár a szövetséges erők bombázták, aztán úgy hozta a sors, hogy mégis a németek számára kényszerült megnyitni a kapuit.

A bejegyzés címéből látható, hogy a film 1945-ben készült, tehát a világháború utolsó évében (a szeptemberi olasz premier pedig arról árulkodik, hogy még tartott a háború, amikor elkezdték forgatni). Ezt csak azért szerettem volna hangsúlyozni, mert az autenticitást bizonyos esetekben fontosnak tartom, és nagyon szeretem is (lásd még a franciáktól Az odút), és ilyen szempontból a Róma, nyílt város is abszolút kielégíti az igényeket. Ezek az emberek, amikor az élelmiszerjegyekről beszélnek, akkor valós, nem túl távoli emlékekből dolgoztak, és egy egyrészt ijesztő, másrészt pedig kifejezetten érdekes.

1946-ben egyébként megkapta a Cannes-i fesztivál fődíját (ami abban az időben még nem az Arany Pálma volt), de azt is hozzá kell tenni, hogy ezt az elismerést még jó néhány másik filmnek is kiosztották abban az évben, lévén tulajdonképpen ez volt az első alkalom, mert a '39-ben megkezdettet a háború kitörése miatt nem sikerült befejezni. Ezért persze nem véletlen, hogy ezt a filmet is díjazták, hiszen egyfelől minőségi darab, másfelől pedig nagyon is érzékeny témát boncolgat.

A sztori 1944-ben játszódik, és bár fiktív, megtörtént események ihlették. Lényegében a Rómában szerveződő ellenállás néhány alakjának a mindennapjait követjük végig. A sejt még nem túl erős, és nem is túl hatékony (erre a gyerekek által kivitelezett szabotázs világít rá talán a legjobban), de létezik, formálódik, ráadásul egy kis egyházi segítség is érkezik a helyi pap, Don Pietro Pellegrini személyében. Ő nem politikai megfontolásból cselekszik, csupán felebaráti szeretetből: nem szeretné, ha a népe szenvedne az idegen elnyomás alatt.

A film két részre bomlik (ezt egyébként jelzik is). Az elsőben megismerkedünk a családdal, és az atyával, valamint természetesen a római helyzettel. Nüansznyi dolgokat látunk, a legtöbb durva pillanat belesimul az emberek hétköznapjaiba: nem is igazán tűnik fel, mekkora a baj. A kijárási tilalom, a kajajegyek, a feketézések és az apró kis küldetések (csomag eljuttatása A-ból B-be) elég jól visszaadhatják a korabeli viszonyokat - legalábbis (mivel nem voltam ott) végig az volt az érzésem: igen, ez valahogy így történhetett a valóságban.

Ezért pedig nagyon hálás vagyok a készítőknek. Nem dramatizálták túl a dolgokat, és ettől a film első fele nem is tűnik prédikációszagúnak. A blokk lezárása az ominózus gyilkossággal pedig egy valóban megtörtént esetet mutat be, tehát ott sincs okunk panaszkodni... Viszont a második fele... No, ott már kicsivel több a gond. Az autenticitás továbbra is erős, de néha teljesen random szereplők kezdenek el moralizálni, és az olasz ellenállást is, mint valamiféle mítikus, megtörthetetlen katonákból álló csapatot mutatják be, mindezt ráadásul a németekkel kimondatva, ami szerintem visszafelé sült el.

A teljes film lezárása ettől még elképesztően hatásos (és részben szimbolikus is, SPOILER hogy a papot, a reményt adó hit, és a vallás képviselőjét kivégzik a nácik SPOILER VÉGE). Az pedig különösen tetszett, hogy még némi jól eső humor is szorult a filmbe: Roberto Rossellini pontosan tudta, hogy a mindennapoknak még a legszörnyűbb időkben is fontos részét képezik a viccesebb pillanatok. Apróságnak tűnhet, hogy elrejtettek benne 2-3 viccesebb momentumot, figurát, de nagyon sokat hozzáadnak ezek is a film életszagúságához.

Most kivételesen nem dobálózok nagy szavakkal, mert minden pozitívuma ellenére sem éreztem úgy, hogy egy "kihagyhatatlan" filmet látnék. Rengeteg erénye van, és aki szereti az ilyesmit, remek filmélményben részesülhet a Róma, nyílt város által, DE... mégis hiányzott valami. Nem tudom megmondani, hogy mi, hiszen volt szerethető főhős (az atya - ritkaság pozitív szerepben látni egy katolikus papot), volt gyűlölnivalóan zseniális főgonosz (Bergmann őrnagy), és voltak nagy fordulatok is. Mégis távolinak éreztem magamtól, pedig kétségkívül mindent megtett, hogy hasson a nézőjére.