David Fincher a kezdeti Alien 3-as fiaskót követően sikeresen véste be a nevét Hollywood nagylexikonába a 90-es években olyan filmekkel, mint a Hetedik, a Játsz/Ma, valamint a Harcosok klubja. Bár én személy szerint a mai napig odáig vagyok John Doe rejtélyes gyilkosságsorozatának sötét szobákban történő felgöngyölítéséért, a többség Tyler Durden konyhafilozófiájába szerelmesedett bele, mert látszólag bivalyerős érveket vonultat fel a fogyasztói társadalom koncepciója ellen, ami sokaknak imponálóan hat.
Pedig valójában nem egészen erről van szó, ahogy a twitteren @mrscottpilgrim oly találóan rávilágított: a Narrátor nem a fogyasztói társadalmat kritizálja, hanem csupán azt okolja az ő elcseszett életéért (és a film arról szól, hogy ezt a frusztrációját végül hogyan növi ki). Ez pedig egy klasszik emberi vonás, hiszen mi sem egyszerűbb, mint minden sz*rságot más nyakába varrni, és arra fogni sikertelenségünket, hogy mások jól kibabrálnak velünk. Tudjátok, a TV csatorna a hibás, amiért a gyereked csak a sz*rt látja a TV-ben, és nem te, szülőként, aki odaülteted, mert épp nincs kedved vele foglalkozni...
Szóval a már említett Narrátor bevezet minket az ő kis elcseszett életébe. Inszomniában szenved, nem találja a helyét, utál mindent, amit csinál. Egy időre ugyan megnyugvást lel haldokló emberek terápiás csoportjait látogatva, de újra kizökken a szürke hétköznapokból, amikor találkozik Tyler Durdennel egy repülőn. A rövid ismertség során megszerzett telefonszám nagyon jól jön, mikor hazaérvén felrobbant lakása fogadja főhősünket. Tyler befogadja, jó barátokká válnak, és elkezdenek az utcán brahiból bunyózni egymással, amiből aztán szép lassan kialakul a Harcosok klubja...
A film egy nagyon ravasz csavarra épít, amit én a következő bekezdéstől kezdve nyílt titokként fogok kezelni, de előtte még gyorsan lefutom a kötelező köröket: baromi jól megírt, könnyen megszerethető konyhafilozófiát előadó forgatókönyve, stílusos rendezése és a nagyszerű színészi játék trió már önmagában is erős fegyvertény, de az okos narráción és párbeszédeken felül rengeteg minden mást is sikerült elrejteni a filmben, így ha még nem láttad, feltétlenül nézd meg, mert kivételes darab.
SPOILER veszi kezdetét, hiszen beszélhetnék én még sokat arról, hogy Brad Pritt mennyire jól hozza a 12 majomból átemelt enyhén őrült figuráját, de talán érdemesebb ennél konkrétabb dolgokat kiemelni a filmből, és kicsit mögéjük nézni. Kezdjük talán a "konyhafilozófiaként" emlegetett fogyasztói társadalom-kritikával. Miért bullshit? Azért, mert a narrátor csak látszólag mondott le a földi javakról, valójában ugyanúgy kiélvezi a rendszer által nyújtott jót, mint mindenki más, csupán önként csövesnek áll.
De ettől még ugyanúgy kizsarolja munkahelyén azt, hogy fizetést kapjon, ugyanúgy használja a városi áramszolgáltatást, vagy éppen a repülőutakat, mint bárki más. És persze, ezek nem közvetlenül kapcsolódnak a fogyasztói társadalomhoz, de anélkül egyszerűen nem léteznének, így ugyanúgy részesei kell, hogy legyenek. Az meg külön ironikus, amikor a sok hívő a legújabb okostelefonjáról osztja meg a filmben elhangzó bölcseleteket. Lássuk be, ez a hitvallás olyan, mint a kommunizmus: csak papíron mutat jól.
A másik érdekes dolog, amiről nem árt megemlékezni, az Helena Bonham Carter karaktere, aki egyes elméletek szerint szintén a Narrátor énjének egyik kivetülése, csakúgy, mint Tyler Durden. Újranézéskor nagyon koncentráltam erre, és azt kell mondjam, hogy a lezárástól eltekintve simán el is lehetne hinni, hogy Marla is "Apu egyik elcseszett énje" (eredetiben "Jack" szerepel az "apu" helyett, ezért a Narrátort sokan Jackként emlegetik). De a végére ezt már nem lehet ráhúzni.
Odáig szép és jó, hogy Marla jelenlétét senki sem furcsállja a hererákosoknál, vagy hogy onscreen senki mást nem látunk vele beszélni, vagy rá reagálni, csak Edward Nortont. Még az éttermi jelenetre is rá lehet fogni, hogy mivel a pincér klubtag, megjátssza a dolgot, hiszen tudja, hogy Jack nem százas. De a finálét már csak elég problémásan lehet megmagyarázni - így hiába mozgatja Fincher rettentő okosan ezt a karaktert, és rejt el apró utalásokat arra vonatkozóan, hogy talán nem is létezik, a végével ezt az ötletet sikerült kukáznia. Pedig az egyik legizgalmasabb elmélet a filmmel kapcsolatban. SPOILER VÉGE
Szeretem ezt a filmet, igen. De sokadik újranézésre sem sikerült megtalálnom benne azt az aprócska pluszt, amit például a Hetedikben már elsőre felfedeztem. Baromi erős atmoszférájú darab, néhol kifejezetten vicces, a végjáték fennkölt és szomorú. A narrációt is sikerült úgy használni, hogy azt szükséges plusznak, ne pedig kényszermegoldásnak érezzem, ez pedig tényleg csak nagyon kevés filmnek sikerül. Egy szóval szinte minden a helyén van. Szinte.
