Mágikus Misi visszatért, mert hát azért a bútorbiznisznél mégiscsak több csurran-cseppen a "férfi revütáncos" szakmában a bukszába. 3 éve már, hogy Steven Soderbergh gondolt egy nagyot, és bevezette a nézőket a férfisztriptíz bárok világának legrejtettebb zugaiba, méghozzá saját főszereplője, Channing Tatum életének egy szakaszát véve a sztori alapjául. A film férfi szemmel nézve is elég jól sikerült, mert többet nyújtott egy szimpla életérzésnél. Nem is volt kérdés, hogy a stúdiók által egyre nagyobb figyelmet kapó nőnemű közönség legnagyobb örömére folytatódni fog a történet.
Soderbergh viszont időközben visszavonult a nagyjátékfilm rendezéstől, így értelemszerűen a stafétát át kellett adnia másnak (konkrétan a rendezőasszisztense kapta meg a nemes feladatot). Na, meg persze Matthew McConaughey is élvonalbeli sztár lett, aki pont a Magic Mike-kal tett pontot a felsőtestét minden különösebb indok nélkül bármikor megvillantó karrierszakaszára, így végül a folytatásra nem tért már vissza. De sebaj, mert itt van nekünk a régi bandából Nagyfarkú Ritchie, Tarzan, Ken, Tito és Tobias is, szóval kalandra fel!
Ezúttal a történetet kispórolták ugyan a képletből, de ne csüggedjetek! A Magic Mike XXL azért így is elszórakoztat majd, mert őszintén: a célközönségét csak két dolog érdekli, és egyiket sem "igényes sztori"-nak hívják. Az egyik dolog természetesen a hasizmok, duzzadó hímtagok és menő táncmozdulatok, a másik dolog pedig a szereplők "emberi" oldala: problémáik, vicceskedésük, és lényegében maga a férfi sztriptíztáncos életérzés. Pont az, ami szerintem önmagában még nem elég egy jó filmhez.
Félre ne értsetek: tényleg jól szórakoztam a Magic Mike XXL-en, mert vicces volt, és olyan táncok voltak benne, amikre még férfiszemmel is azt tudom mondani, hogy "hűha", node mégis úgy jöttem ki a moziból, hogy "mit is láttam én most?". Olyan se füle, se farka az egész film, aminek a készítői igazából meg sem próbálták az egyértelműen bűzlő dolgokat igényes módon elfedni. Benne hagyták ezeket a kétes megoldásokat, maximum eltoltak mellé egy kikacsintós poént, hogy mindenki tudja: gondoltak ők rá, csak lesz*rták.
Összesen két konfliktust sikerült felfedeznem: az egyiket 2 (!) darab jelenettel intézték el: Mike bemutatja a haverjait, és kiderül, hogy nem tudja Tarzan polgári nevét (Ernest). A másik jelenetben pedig kimondja: Nem is ismerlek igazán, bratyizzunk munkán kívül is! És ennyi. A másikban pedig a Jada Pinkett Smith játszotta nagymenő bártulaj (Rome) először nem segít a csapaton, amibe bele is törődnek, de a végén megjelenik, mert meggondolta magát. Mármint... Tényleg ennyi a feszkó az egész filmben.
A játékidő nagyon, de nagyon hosszú. És mint már említettem, nem a csavaros sztori kibontásának köszönhetően. A Rome klubjában eltöltött kb. negyed órát 5 percben be lehetett volna mutatni, de természetesen a hölgyeknek is kell adni valamit, és hát ott kapnak is, nem is keveset. Oh, és a film elképesztően kínosan ügyel arra, hogy ne szőke bombázókat kényeztessenek főhőseink, hanem (és most egy nagyon gonosz beszólás következik) az amerikai átlagot reprezentáló hölgyeményeket - ez az önbizalomtunning szép gesztus lenne, ha mindeközben nem szórná minden nő két marékkal a zöldhasúakat, mert így egy kicsit rombol az illúzión.
A film utolsó 20 perce pedig már kifejezetten kínos: lényegében a Tökéletes hang férfi-sztriptíz verzióját láthatjuk (Elizabeth Banks hasonló szerepben!), ahol az a lényeg, hogy van egy verseny, és főhőseink azzal aratnak nagy sikert, hogy "önmagukat" adják. Mindezt fél nap leforgása alatt kigondolva, összepróbálva. Tudjátok, olyan jó kis amcsi film módjára, hiszen "így is lehet". Sajnos mindenkinek van egy saját száma, így mire Mike jön, már rohadtul unjuk ezt az egészet, és sajnos már a lezárás sem segít rajtunk, ahol is a júius 4-ét imitálandó még tűzijátékra sem volt pénz, maradt hát az ég felé bámuló arcokon megcsillanó színkavalkád, meg néhány pukkanás hangja...
A Magic Mike XXL-t két részre kell bontani: az első felében sokkal több életérzést, és vígjátékokat meghazudtoló szuper jó poénokat kapunk, a másodikban viszont már kínossá válik a nulla történet, és a sok vonaglás a női közönség előtt, így azt már csak a legnagyobb rajongók tudják majd élvezni. Lehetett volna ebből az év meglepetésfilmje is, de így csak egy, az emlékezetünkből nagyon hamar kitörlődő 2 órás táncos móka volt, ami igazából nem szólt semmiről sem. Kár.
