A film alapja egy híres orosz regény, melyet már többször is megfilmesítettek (legutóbb épp idén), de az 1972-es változatot tartják a legjobbnak mind közül. Ezt még Oscarra is jelölték, de abban az évben a franciák nyertek A burzsoázia diszkrét bájával. Eredetileg 3 órás, de létezik többféle változat is belőle, nekem most a kb. fél órával rövidebb DVD kiadáshoz volt szerencsém. És látatlanban is azt mondom, ennyi játékidő is bőven elég ehhez a sztorihoz.
A film egyik érdekessége, hogy annak ellenére, hogy a 70-es években forgott, fekete-fehér, viszont a visszaemlékezéseket (flashbackeket) színesben láthatjuk. Furcsa, mert általában ezt fordítva szokták használni, de ha jól sejtem, a rendező így szerette volna érzékeltetni a háború szereplőire gyakorolt hatásait. Valamint akad még egy érdekesség a filmben: az egyik rövidke jelenetben kézikamerázás közben a szereplő POV-jából láthatjuk az eseményeket (a kezében a fegyver, fut az erdőben) - és ez a Doom előtt több, mint 30 évvel volt...
A helyszín az orosz-finn határvidék, a korszak a II. világháború, a szereplők pedig Vaskov tizedes, és egy csapat légvédelmis katona. Akik történetesen egytől-egyig nők. Mert hogy az oroszoknál a feminizmus már akkor ennyire előrehaladott volt... Na, szóval miután az egyikük megpróbál a közelben lakó fiához elszökni az egyik éjjel, felfedez 2 németet az erdőben, és riasztja a társait. Vaskov vezetésével pedig 6-an erednek a nyomukba, ami egészen addig tűnt csak jó ötletnek, míg ki nem derült, hogy az ellenség valójában nem 2, hanem 16 főből áll...
A már említett flashbackek szinte egytől egyig borzalmasak. A recept mindig ugyanaz: beszélgetés, közben az egyik szereplő elréved, a kamera gyorsban ráközelít a szemeire, aztán egy gagyi hullámzás effekt, és máris jöhet a visszaemlékezés. És ez ismétlődik, olykor percenként! Túlhasznált, erőltetett, javarészt felesleges. Nem tagadom, a múltbéli jeleneteknek is megvan a maga bája (néhol stilizálva mutatnak be valamit), de még a záró képsorok ismeretében sem éreztem mindet idevalónak. Egy-kettő elfért volna, de ez a dózis már kifejezetten idegesített.
A film első felében kis túlzással több a flashback, mint a cselekmény, és ez nagyon érződik rajta. Unalmas, alig történik valami, és javarészt felesleges információkat kapunk, a sok nő közül amúgy is nehezen tudjuk beazonosítani, épp kiről van szó, még ha a későbbiek során pont ez az 5 katona lesz is az, aki Vaskovval együtt elindul a Fritz-vadászatra. El kell telnie több, mint egy órának, hogy a tényleges cselekmény is beinduljon, addig meg meg kell elégednünk egy kis légvédelmi harccal - ami szó se róla ütősre sikeredett.
A film második fele ugyanakkor sok mindenért kárpótol bennünket. Itt már rengeteg az izgalmas pillanat, és a jól eltalált momentum. Az, ahogyan a szereplők favágóknak adják ki magukat, vagy maga a tény, hogy amit látunk, az nem egy férfi és 5 női rambó gyorskaszabolása, hanem néhány elkeseredett ember próbálkozásai, hogy valahogyan segítsék a hazájukat. Éppen ezért nem is a várt dramaturgiát követi a film, tehát a kevés szereplőből viszonylag korán elhullanak páran, így téve még kiegyenlítetlenebbé téve a küzdelmet.
A végére persze akad rambózás is, de egy percig sem érződik erőltetettnek. Amit látunk, azt elhisszük, mert hihetően van ábrázolva. És ami nagyon fontos: mind az oroszokat, mind a németeket emberekként jelenítik meg. Mindkét oldal hibázik, mindkét oldal sokat lő mellé és mindkét oldal fél. Oké, a végén már lehet, hogy egy kicsit túltolják a patriotizmust (ejj, ha ezek a szemét németek nem lennének, ezek a nők gyerekeket szülhetnének), de talán ennyi még belefért.
A Csendesek a hajnalok egy baromi jó alapötletre épülő, a sztori második felében pompásan kivitelezett, életszagú háborús film, amiben sajnos ennek ellenére is bőven találni kivetni valót. Az első kb. 70 perc néhány jó momentumot leszámítva érdektelen, és bár a maradék rész sokat javít az összképen, még így sem tapasztaltam meg a lezárásra szánt "dicsőség-érzetet". Tudjátok azt, amit például akkor érez az ember, ha egy sportoló reménytelen helyzetből nyer meg egy fontos meccset. Ez pedig nagyon hiányzott a film végén nekem.