Ez egy nem túl ismert, de annál jobb film két hatalmas sztárral (Yul Brynner és Marlon Brando) a főszerepben (még akkor is, ha a 60-as évek nem éppen Brando évtizede volt). Egy izgalmas, és csavaros háborús kémthriller. Mégis: miért nem hallani róla szinte semmit? Bezzeg ha az eredetileg felkért Stanley Kubrick rendezte volna, most bizonyára mindenki méltatná minden erényét. Így viszont idestova 50 éve várja a süllyesztőben, hogy újra felfedezze magának a világ. Hát, én most megpróbálom a lehetetlent.
A cím melletti dátumra egyébként jó lesz odafigyelni, mert akármennyire is furcsán hangzik, nem ez az egyetlen film, amit Moriturinak neveztek el. A II. világháború utáni első német háborús filmnek is ugyanez a címe 1948-ból, de ahhoz sajnos még nem volt szerencsém. Egyébként ha már németek: ebben a Morituriban is ők a főszereplők, Brando az Oroszlánkölykök után ismét bűnbánó német tisztet játszhat, habár ez a karakter (Robert Crain) sok mindenben különbözik Christian Diestltől.
Például rögtön abban, hogy Brando Crain szerepében itt most egy gazdag, Indiában élő, egykori német tisztet játszik, akit az angolok megzsarolnak: ha nem segít nekik szabotálni egy gumiszállító hajó útját, annak rossz vége lesz. A titkosszolgálat felrakja hát SS tisztnek álcázva a 7000 tonna nyers gumival útjának induló hajóra azzal a céllal, hogy ott tartózkodása alatt inaktiválja az önmegsemmisítő rendszerét, ugyanis a rakomány annyira értékes, hogy nem lenne jó, ha a szövetséges rajtaütéskor a kapitány elsüllyesztené a hajót...
Hanguatos kémfilmmel van dolgunk, annyi szent. Ami különösen tetszett benne: folyamatosan változott a helyzet, a főszereplő eltervezett valamit, de nem jött be, ezért aztán alkalmazkodnia kellett a megváltozott körülményekhez, de megint fordult a kocka, és így tovább... Egyszerűen nem lehetett látni, hogy hová akar kifutni ez az egész. Ez pedig hatalmas plusz pont, tekintve, hogy nem azzal próbálták elterelni a figyelmünket, hogy "csalnak", és nem mutatnak meg mindent, hanem egyszerűen nem abba a célba érkeztek meg, amit eredetileg kijelöltek maguknak, miközben a szereplőkkel folyamatosan abba az irányba eveztettek...
A nézése közben olyasmit vettem észre magamon, amit mostanában sajnos egyre ritkábban: el kezdett érdekelni a történet, a karakterek sorsa, egyszerűen nem tudtam abbahagyni (a könyves analógiát idecibálva: "letehetetlen"). A fekete-fehér képek, a gyakran éjszaka, kevés megvilágításban játszódó jelenetek pedig remekül megteremtették azt a sunyi, "senkiben sem lehet bízni" hangulatot, ami okvetlenül kellett ehhez a filmhez. És annak ellenére, hogy folyamatosan változik a helyzet, mégsem érezni túlbonyolítottnak.
Hanem ami rettenetesen zavart, az Brando játéka. Én imádom a palit, hatalmas nagy tehetségnek tartom, még annak ellenére is, hogy szerintem az Apokalipszis mostban egy hatalmas blöff, amit művel, de itt... Ha zavart A 44. gyermekben az, hogy a karakterek az oroszt imitálva orosz akcentussal beszélnek angolul, akkor itt egyenesen főbe fogod lőni magad, ha meghallod Brandót. Ami különösen kínossá teszi a szituációt, az az, hogy rajta kívül is mindenki kib*szott németet játszik, mégsem nyomják az akcentust. Igen, Brynner simán lemossa a színről a 2 Oscar-díjas sztárt, pedig sokkal kevesebb jelenet jutott neki.
A karaktereket is bámulatosan összetettnek sikerült megírni, egy-két klisétől eltekintve azt kell mondanom, le a kalappal. Van persze a szabályokat szigorúan betartó, párttag német tiszt, aki egy kis féreg, és pont emiatt megkeseríti mindenki életét, de pl.: Brando figurája is sokáig kiismerhetetlen, a Brynner által játszott kapitánnyal pedig úgyszintén nagyot fordul a világ a játékidő alatt. És ami a legjobb: elmosódik a határvonal a "jó" és a "rossz" között, nehéz besorolni a karaktereket valamelyik oldalra.
A Morituri a legjobb kémfilmekhez tartozik, ami valamilyen furcsa okból kifolyólag nem robbant akkorát, mint kellett volna (a kézenfekvő analógiával élve valaki tán inaktiválta azokat a bombákat?). Pedig izgalmas történetvezetésével, szép képeivel, összetett karaktereivel, és jó pár erős színészi alakítással van megtámogatva. Nem mondom azt, hogy nincsenek benne necces részek, vagy hogy történelmileg hiteles, de bőven kárpótol minket izgalmaival, fordulatosságával.