Jean-Paul Belmondo bizony ekkoriban már befutott színésznek számított franciahonban - az ő főszereplésével készült el a Két nap az élet című II. világháborús film. Legnagyobb erénye, hogy nem az elcsépelt '42-'45 közötti időszakra, hanem lényegesen korábbra, 1940-re koncentrál. Ha most gonosz lennék, akkor azt mondanám, hogy azért, mert a franciáknak nagyjából eddig tartottak a harcok... Oh igen, gonosz vagyok! Hiszen a film is pontosan erről szól, ha hiszitek, ha nem.
Régen volt az a poén, hogy be kellett írni a google-ba, hogy "french military victories", és a google nem talált semmit, és javasolta a "french military defeats" kereső kifejezést. Persze ez csak szúrkálódás (hiszen pl.: Napóleon elég jól alágyújtott Európának), de végül is a XX. század nagy részére igaz. És ezt csak azért hoztam fel, mert ez a film is sokat erősít ezen a sztereotípián: a főhősnek minden vágya, hogy hajóra szálljon, és elhúzzon a németek elől, és a közelben ólálkodó repülők miatt a francia katonák többet fekszenek a földön a játékidő alatt, mint amennyit állnak.
A sztori tehát nagyjából annyi, hogy a franciákat 1940 nyarára a németek már a tengerparthoz, egészen pontosan Dunkirk környékéhez szorítják, ahonnan hajókkal próbálnak meg angol segítséggel a szigetországba menekülni. Nem sok sikerrel. Főhősünk Julien szintén egy ilyen hajót szeretne kifogni, miközben oda-vissza mászkál az időközben a katonák által praktikusan berendezett tengerpart, és a közeli város különböző pontjai között, megtapasztalva, milyen is az élet a háborúban.
Ez utóbbi a film kb. egyetlen komoly erénye. Azzal, hogy Julien kb. mindent megpróbál, mindenhová eljut, mi nézők minden lényeges pontját megismerjük a tengerparti ideiglenes szállásnak: a mentős kocsiból kiépített lakhelyet, a hajókhoz sorban álló katonákat, és a különböző apró kis trükkjeiket, a közeli hadikórházat, az apácának öltözött német kémeket, na és persze a part menti kis falu csinos szőkéjét, akire nem csak Juliennek, hanem más, sokkal kanosabb és erőszakosabb francia katonáknak is fáj a foguk.
Furcsa mód a filmből nem érződik az a terror, amit a katonáknak át kellett élniük a felettük cirkáló vadászgépeknek köszönhetően. Ez valószínűleg Julien "leszarom" attitűdjének a számlájára írható, ugyanis néha annyira félvállról vannak véve az életveszélyes helyzetek, hogy nehezünkre esik azonosulni a problémákkal. Persze azért akadnak durva pillanatok, de ezek többsége inkább csak sejtet, vagy egy túl erős vágással oldja meg a robbanásokat/halálokat, ami - mivel ennyire átlátszó - megint csak problémás szerintem.
Maga a produkció nagyléptékű, azt nem lehet elvitatni tőle. John Hammond szavaival élve: "nem spóroltak semmin". Rengeteg jármű, még több robbantás, és még annál is több statiszta szaladgál a kamerák előtt (egy ilyen filmet manapság már CGI-jal dúsítanának fel, miután 40-50 emberrel felvették a szükséges jeleneteket). De azt azért sajnos mégsem tudom elmondani, hogy a pirotechnika a film egyik nagy erőssége, mert nagyon kiszámíthatóak a robbanások, és a gépfegyvertöltények becsapódási vonalai is, amit én a rossz rendezés számlájára írnék.
A színészi játék vegyes: Belmondo szerintem nagyon élettelenül játssza a figurát - vagy maga a figura élettelen, mindenesetre nem túl jó, mint főhős. Szíve választottja, a szőke francia lány szintén egy nem túl jól megírt karakter, de Catherine Spaak minden bizonnyal az alakja, és nem a színésznői tehetsége miatt kapta meg a szerepet, mert rém mesterkélt a játéka. A mellékszereplő francia katonák viszont sokat dobnak az összképen - szerintem valamennyi epizódszereplő remekel.
De ez vajmi kevés ahhoz, hogy emlékezetes filmként tekinthessünk a Két nap az életre. Talán még a zenéjét tudnám kiemelni, mert az meglepően jó (bár túlhasznált). Magáról a háborúról nem, de a körülményekről elég sokat megtudhatunk a filmet nézve. Na meg persze a francia mentalitásról is, akik több százan egy hajón, fegyverrel a kezükben inkább tátott szájjal nézik végig, hogy jön feléjük a bombázó repülő, semmint tüzelnének rá próba-szerencse alapon...
