Korábban már volt szó Roberto Rossellini Róma, nyílt város című filmjéről, melyet a németek kivonulása után szinte rögtön leforgatott. Nos, a Paisá témája is a II. világháború, és az olasz ellenállás, de mégis teljesen más, mint testvérfilmje. A Paisá ugyanis szkeccsfilm, méghozzá 6, egyenként kb. 20 perces történetet mesél el Olaszország felszabadításáról a partraszállástól egészen a háború utolsó telének partizán-akciójaiig. És ahogy az szinte minden szkeccsfilmmel lenni szokott, vannak jobb, és rosszabb részek benne. Visszatérve egy mondat erejéig Rossellinire: ez az ő "háborús trilógiájának" a középső, és egyben leghosszabb darabja (az első a már említett Róma, nyílt város, a harmadik a Németország nulla évben).
Az első etap a partraszálló amerikai katonákról, és egy helyi lányról szól, Carmeláról szól, akit magukkal visznek idegenvezetőnek. Egy elhagyatott romos várhoz érve hátrahagyják Joe-val, aki próbál kommunikálni a lánnyal, de sajnos a németek közbeszólnak. Nem túl erős kezdés sajnos. A Carmelát játszó színésznő rém gyenge, és a karaktere is ad hoc jelleggel reagál az eseményekre, a végső képsorok pedig koránt sem olyan meghökkentőek, mint amilyennek szánták őket.
A második fejezet viszont a film legerősebb 20 perce. Nápolyban járunk, ahol az utcagyerekek ahogy tudnak, úgy boldogulnak (magyarán lopnak, amit csak érnek). A Pasquale nevű kiskölyök megismerkedik az amerikai Joe-val (ez egy másik Joe), és ki is rabolja a részegen elpunnyadó katonát. Később ismét találkoznak, és a jenki visszakövetelvén a cipőjét, megtapasztalja, milyen körülmények között élnek az árvák... Letaglózó, fantasztikus képsorok, bárcsak mindegyik ilyen erős érzelmi töltettel bírna.
A harmadik szakasz a romantikáé: Fred és Francesca akkor ismerkednek meg, amikor az amcsik bevonulnak Rómába, majd kb. fél évig nem is látják a másikat. Ezt követően részegen újra összefutnak, ám először nem ismerik fel egymást. Mindketten megváltoztak, és hát sajnos nem a jó irányba... Ez is nagyon erős (sajnos inkább sztoriban, mint képileg), és a befejezés úgyszintén fantaszikusra sikeredett. Már kezdtem örülni, hogy sikerül ezt a színvonalat megtartani, mert ezzel a két résszel elérte Rossellini, hogy érzelmileg kötődjek az olaszokhoz.
Aztán jött a maradék három rész, köztük először is a negyedikkel, amiben egy egykor Firenzében élő amerikai ápolónő keresi egy olasz fószerrel a németekkel teli város romjai közt a régi festő ismerését, akiből időközben az ellenállás egyik vezéralakja lett. A jelenetsor nagy részében az angoloknak tesznek szemrehányásokat, hogy miért nem cselekednek, a maradékban pedig a két főhős futkározik a romok között. Sajnos a vége sem hoz megváltást, de még így is ez a harmadik legerősebb a hatból.
Az ötödiket simán ki lehetett volna hagyni belőle. Sztorijában is teljesen elüt a többitől, hiszen a Ferences rendi szerzetesek életébe pillanthatunk be 3 amerikai tábori pap/lelkész/rabbi (egy katolikus, egy protestáns és zsidó) segítségével. Van némi fanyar humor benne, hiszen amint a szerzetesek megtudják, hogy zsidó is van köztük, rögtön meg szeretnék téríteni, és bár kezdetben nagyon irigynek (nem keresztényinek) tűnnek, a végén azért csak előtör belőlük a felebaráti szeretet. De így is messze a leggyengébb szkeccs lett belőle, aminek elhagyásával 20 értékes percet spórolhattak volna.
Az utolsó történet a Velence környéki vízi partizánokról szól, akik a nádasban ragadtak élelem és készletek nélkül, és hiába próbálnak rajtuk segíteni a szövetségesek, így is komoly árat kell fizetniük... Ebben a részben volt ugyan potenciál, de a kivitelezése nem sikerült túl erősre. Nehéz követni, ki kivel van (mivel eléggé sok szereplőt mozgat, és sok az éjszakai jelenet), a nagy összecsapásnál meg hirtelen azt sem tudja az ember, hogy mi, és miért történt. És bármennyire is kegyetlen a vége, ezekhez a karakterekhez emiatt az össze-visszaság miatt nem sikerült úgy kötődnöm, hogy érdekeljen a sorsuk...
Összességében kicsit sokallom a két órás játékidőt, mert annyira nem érdekes, vagy izgamas a Paisá. A 2.-3.-4. részt megnézve a lényeg átjön, és szerintem elég is volna ebből ennyi. Rossellini most maradhatott volna a "kevesebb néha több" jelmondatnál, és azzal is foglalkozhatott volna, hogy a külföldi nézőket is, ne csak az olaszokat, meg a filmszakmát érdekelje a filmje. Mert ez egy nagyon izgalmas korszak, a film is nagyon autentikus, de ez most mégis kevésnek bizonyult.
