A II. világháború után új problémákkal kellett szembenéznie a nyerteseknek: közülük egy csomóan túlélték a bulit. Ezek a katonák pedig most hazatértek, és próbáltak beilleszkedni abba a társadalomba, ami az alatt a néhány év alatt megtanult nélkülük élni. És hogy megfordítsam a dolgot: a katonák, akik megszokták a hadsereg jól működő, szép fizetést adó rendszerét, hirtelen kikerültek belőle elvégzett iskolák és normális munkatapasztalat nélkül. A megszokott szintből lejjebb adni pedig nagyon-nagyon nehéz.
Az Életünk legszebb évei ezt a problémakört járja körbe három főszereplője segítségével. Fred, aki sikeres százados volt a légierőnél most negyedannyi fizetésért kénytelen elvállalni a kulimunkát, amit a jómódhoz és a folyamatos partizáshoz szokott felesége nem nagyon díjaz. Alt, a bankárt tárt karokkal várják vissza jól fizető munkahelyére, de a megváltozott körülményekhez csak ízesített etanol oldatok segítségével tud alkalmazkodni. És végül Homer, a kézfejek nélküli hadirokkant kénytelen elfogadnia saját magát, és azt, hogy ez a szerelmének nem akkora probléma, mint azt eredetileg ő gondolta volna.
Egy hét Oscar-díjjal jutalmazott monstrumról beszélünk, amit az a William Wyler rendezett, akit a legtöbben talán a Római vakáció és a Ben-Hur című filmek rendezőjeként ismernek. Mint ahogyan azt az Akadémia reakciójából is leszűrhetjük, nagyon jó érzékkel választott témát. A film ugyebár 1946-ban készült, tehát az itt bemutatott dolgok akkoriban még komoly problémának számítottak még az olyan nyertes országokban is, mint az USA. Az inspirációjául egy 1944-es, veteránokról szóló cikk szolgált, melyből először egy regény, majd utána nem sokkal a forgatókönyv is készült.
És nem csak az Akadémia reagált jól a dologra: 55 millió (!) jegyet váltottak rá, csak az USÁ-ban, amivel az Elfújta a szelet nem sikerült csupán megelőzni. A vélhetően hasonló gondokkal küszködő angoloknál is nagy volt az érdeklődés. Egy szóval az Életünk legszebb évei egyike azoknak a filmeknek, amiket mind a szakma, mind a kritika, mind pedig a közönség is a szívébe zárt. Fredrich March megkapta a második Oscar-díját a főszerepért, de van egy ennél sokkal érdekesebb Oscar-történeti vonatkozása is.
Harold Russell, aki a kéz nélküli veteránt játssza tényleg kéz nélküli veterán volt. Tényleg kampók voltak a kezei helyén, miután közelebbről megismerkedett egy bombával. Mivel amatőr volt, az Akadémia tagjai úgy gondolták, a profik között nem lehet esélye nyerni, ezért megszavaztak neki egy Honorary Awardot Homer eljátszásáért. Végül azonban úgy esett, hogy hazavihette a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrot is, így ő lett az azóta is egyetlen ember, aki ugyanazért a szerepéért két Oscart is kapott.
A hosszú játékidő ne tévesszen meg senkit: nem tűnik annyinak. Ami annak tükrében furcsa, hogy nincsenek akciójelenetek, csak beszélgetések - lényegében olyasmi, mint egy szappanopera: emberek szobákban beszélgetnek szerelemről, csalódásokról, más emberekről. Félre ne értsetek, nem minőségileg hasonlítom hozzájuk, mert ég és föld a különbség, inkább csak szerkesztésében. Nincs igazi történet, csak egy ponton bekapcsolódunk pár ember sorsába, egy másik ponton pedig kilépünk.
Közben persze történik nem kevés jellemfejlődés is, amit a nagyszerű színészek rendkívül hitelesen prezentálnak. Fredrich Marchot nemrég ismertem csak meg (ő játszotta az egyik főszerepet az Aki szelet vet című zseniális filmben), de már két alakítását látva is megértem, miért tartották olyan sokan korának egyik legjobb színészének. És bár a hangsúly a három ex-katona szereplőn van, a hölgyek is remekül helyt állnak, különösen az Al lányát, és egyben Fred újdonsült szerelmét is alakító Teresa Wright.
Az Életünk legszebb éveiben az a jó, hogy bár szerencsére jelenleg nem aktuális a témája, és a megközelítését sem nevezném modernnek, mégis simán fogyasztható még 2015-ben is. A karakterek hibáik ellenére is szerethetőek, a sorsukat úgy sikerül bemutatni, hogy az érdekelje a nézőt, ráadásul még jó ízlésű humort is fel lehet fedezni benne. Rámutat olyan egyáltalán nem triviális dolgokra, amikkel akkoriban meg kellett küzdeniük az embereknek, ezzel is színesítve a II. világháború idejéről megalkotott képünket.
