Idén két nagy durranás(nak szánt) gengszterfilmmel is találkozhattunk a hazai mozikban: a szokás szerint elmaszkírozott Johnny Deppen túl dupla adag Tom Hardyval is megörvendeztettek minket: a Kray fivérek életét bemutató darabnál végül - noha Nagy-Britanniában minden idők egyik legjobban jövedelmező filmje lett - az elővetített kritikai siker elmaradt. Pedig Hardyt az előzetes elgondolások alapján sokan odavárták a legjobb 5 közé a 2016-as Oscar-gálán.

Ott is lesz, csak eggyel kisebb kategóriában A vissztérővel - de ez most nem ennek a cikknek a témája. Most a 70-es évek angol alvilágával foglalkozunk, méghozzá a két legismertebb, egymáshoz kísértetiesen hasonlító arca révén: a Kray ikrek már korábban is kaptak mozgóképes feldolgozást, de az azóta eltelt 25 év feljogosította az alkotókat arra, hogy most ismét belevessék magukat a matériába. Ráadásul a technika fejlődésének hála most már egy színész, és nem egy "sima" testvérpár kellett csak a mutatványhoz.

A sztorin ráadásul még csavartak annyit, hogy nem kifejezetten a testvérek szemszögéből mutatják be az eseményeket - bár ebben azért annyira nem következetesek az alkotók -, hanem egy afféle mindent tudó narrátort működtetnek, aki történetesen az egyik főszereplő kiszemeltje, és a 16 éves kislánynak kinéző Emily Browning alakítja... Használatával ugyanakkor az alkotók beleesnek az egyik legalapvetőbb hibába: full lényegtelen információkkal is elkezdik tömni a fejünket, mintha csak a Született feleségek legújabb epizódját látnánk.

Klasszikus felemelkedés-bukás történettel van dolgunk, hiszen az univerzum egyik alapvető törvénye, hogy aki gengszter, az vagy kiszáll még azelőtt, hogy beszállt volna, vagy belekerül egy olyan spirálba, ahonnan már nincs kiút. Illetve dehogy nincs, mert kettő is van: vagy elpatkolsz, vagy börtönbe kerülsz. Úgyhogy itt most nem a cél a lényeg, hanem az odáig vezető út, ami... Egyfelől meglehetősen menő, másfelől pedig még annál is kicseszettül menőbb.

Én leginkább azért szeretem a gengszterfilmeket, mert egy olyan - egyébként létező - világot tárnak elém, amit én soha nem fogok megtapasztalni, mégis - mint minden ember - vágyom az előnyeire. Mármint: ki ne szeretné, ha menő kocsiban furikázná őt a sofőrje, ha az asszonykájával beugornának a város legmenőbb szórakozóhelyére, ami történetesen a saját tulajdona, és ki ne szeretné, ha mindenki tisztelné őt a környéken? A kérdés csak azt, hogy mindezt milyen áron tudod elérni?

Egy jó gengszterfilmnél szerintem lényegi lépés az, hogy az antihős karrierjének egyes lépcsőfokait (vezessen az felfelé, vagy a film vége felé már lefelé) úgy mutassák be, hogy elhiggyük: igen, ez a valóságban is így történhet. Kicsi erőszak, némi fenyegetés, egy kis megvesztegetés, na meg persze jókor lenni jó helyen (vagy, ha a riválisokról, vagy a végjátékról van szó: rosszkor lenni rossz helyen) - ennyi csupán a recept, de a megfelelő arányokat eltalálni nagyon nehéz.

A forgatókönyv a nem túl szerencsésen használt narrátor ellenére ezen a fronton szerintem tökéletesen jól szuperál. Szerencsére a fivérek életében bőven voltak izgalmas részek, noha nem sok gyilkosságot sikerült rájuk bizonyítani, és azok közül sem mindegyik szerepel a filmben (Teddy Smith sorsáról például nem is tudunk meg semmit). De a gyilkosságok nélkül is elengendő feszültség van a filmben, lévén Ronnie labilis természete miatt nem volt éppen emberek közé való...

A már említett Tom Hardy pedig - sz*r ezt így leírni -, de csak felemásan teljesít. Volt ő már korábban gengszter a Fékezhetetlenben, illetve a Gengszterbirodalom című sorozatban is, és a higgadt figurák nagyon is jól állnak neki. Reggie eljátszása az év egyik legjobb színészi teljesítménye, ugyanakkor a már említett elmegyógyintézetbe való Ronnie-nál bizony csúnyán túltol mindent. Valószínűleg ez rendezői koncepció, és lehet, hogy a való életben Ronnie hasonlóan beszélt, de Hardy csak nyögvenyelősen tudja ezt a figurát eljátszani...

A kémia is csak felemásan működik közte, és Browning kisasszony között, de ez a végkifejlet fényében még előnyére is válhat a filmnek. Ugyanakkor ki kell még emelnem Taron Egertont, akit idén már láthattunk a hazai mozikban a Kingsman főszereplőjeként. Most egy kisebb mellékszerepet kapott, és szerintem kifejezetten jól játszik - noha ő is túltol mindent, de az ő karakterének ez ténylegesen jól is áll. No meg persze jó volt ismét gengszterszerepben látni Chazz Palminterit is...

Most jönne az a rész, amikor humorosnak szánt szójátékot, vagy bölcsességeket ejtek el arról, hogy mennyire nem lett legendás film a Legenda, de az igazság az, hogy én minden hibája ellenére rettentően szórakoztatónak találtam. Szerintem nagyon is hasonlít a Kaszinó című Scorsese filmhez, noha _nyilván_ nem érhet a nyomába, mert 20 év hátránya van a kultfilmmé váláshoz. Én mindenesetre azt mondom, hogy bár elsőre a kritika nem fogadta tárt karokkal, 5-10 év múlva már sokkal barátságosabban fognak róla nyilatkozni, és még az is lehet, hogy egyszer hivatkozási pont lesz a gengszterfilmek között...