Roberto Rossellini a II. világháború után szinte rögtön elkezdett a témával foglalkozni, és filmeken feldolgozni annak a civil lakosságot érintő részét. Kezdődött minden a Róma, nyílt várossal 1945-ből (!), folytatódott egy évvel később a Paisá-val, majd a trilógia 1948-ban ért véget, egy kicsit rendhagyó darabbal. Rossellini utána is készített még háborús témájú drámákat, de ezt a három filmjét szokás "War Trilogy" néven emlegetni. No, ez az elnevezés az első két filmre csak-csak, erre viszont már nehezen húzható rá.
Ezért is neveztem rendhagyó darabnak: a sztoriban már szó sincs háborúról, csak az utóhatásairól. Ne aggódjatok, így is elég kegyetlen, sőt, így talán még kegyetlenebb az egész - no és persze autentikus, mint azt már megszokhattuk, hiszen ha nem is a tényleges "nulla" évben készült, de elég nagy a gyanúm atekintetben, hogy azt a sok romos épületet, meg a hatalmas törmelékkupacokat nem a film díszlettervezője helyeztette oda, hanem azok tényleg a részét képezték a korabeli városképnek.
De nem csak emiatt rendhagyó film: Rossellini olasz lévén előző két filmjében az olasz viszonyokról mesélt, most viszont országot váltva a "bűnös" Németországba ment forgatni, német nyelven, német színészekkel. Ez pedig rendkívül szimpatikus vonás, hiszen a pár évvel korábbi Róma, nyílt városban még a német elnyomásról, és az ellene szerveződő föld alatti mozgalmakról értekezett, most pedig azt mutatta meg, hogy a vesztes országban milyen körülmények uralkodnak a hadigépezet összeomlása után. Nem egy leányálom, azt elárulhatom.
A sztori egy német 13 éves kisfiú mindennapjait követi végig. Ő már dolgozna, de sajnos nem engedik, mert túl fiatal a sírásáshoz, ezért seftel, amivel csak tud. Édesapja nagyon beteg, nővére nem tudja rászánni magát, hogy prostinak álljon, bátyja pedig fél a megtorlástól, mivel egy évvel korábban még javában a náci hadsereg tagja volt. Így ők négyen 3 főnyi kajajeggyel élnek másokkal közösen egy lakásban, ahol szép lassan kikapcsolják az áramot, elzárják a gázt, és a vizet, és a legnagyszerűbb dolog, ami történhet velük, hogy édesapjuk egy rosszullétet követően kórházba kerül, ahol kap rendes kaját, és otthonra is kicsit több marad...
Kész szerencse, hogy csak 78 perc a film. No nem azért, mert olyan rossz volna, hanem azért, mert nagyon megterhelő. Egyrészt az előző két filmhez hasonlóan ez is egy lassabb darab, másrészt Rossellini megtalálván a tökéletes helyszíneket a filmjéhez már azzal összeszoríttatja a gyomrunkat, hogy ott forgat. Harmadrészt pedig azért, mert akárcsak a jóból, úgy a szenvedésből is megárt a sok, és nagyon valószínű, hogy egy 2 órás játékidővel tönkrevágta volna az élményt, mint ahogy azt a Paisá egyes részeivel tette.
Sokszor leírtam már, hogy nagyon kedvelem az autentikusságot, és hát ez a film is rendkívüli módon hiteles. A sztori a trilógia három darabja közül itt a leginkább letisztultabb, mindenféle sallangtól, vagy töréstől mentes: itt tényleg végig a főszereplő életét követjük nyomon, ahogy próbál elboldogulni a szegénységben, és ahogy mások minden hülyeséggel telebeszélik a fejét (itt is megkapják a bujkáló nácik a magukét), ezzel rávéve arra a borzalmas dologra, amit végül nagyon megbán.
Külön öröm volt számomra, hogy az éjszakai jeleneteknél itt még nem a későbbiekben divatossá váló "nappali felvétel sötétített szűrővel" megoldást alkalmazták, hanem tényleg éjszaka forgattak, és a kezdetleges technológia lehetőségeihez képest meglepően ügyesen oldották meg a dolgot - ez nagy bravúr, főleg ahhoz képest, hogy maga a kép (felbontás, a celluloid "tisztasága") néha már-már zavaróan gyenge. Van olyan jelenetdarabka, ami teljesen életlen, szemcsés.
A Róma, nyílt városnál sajnos nem jobb, de rövidsége, és letisztultsága miatt (annak ellenére (vagy talán pont azért) letisztult, hogy forgatókönyv sem volt, csak egy vázlat) bátran merem ajánlani azoknak, akik a régi filmekkel ismerkednek. Kifejezetten erős korképet kapunk, és maga a történet is remekül illik az akkori milliőhöz. Van benne dráma, és erős kritikát kap a már vegetáló, de még mindig jelen lévő nácizmus is, de Rossellini egyáltalán nem tolakodóan csinálja mindezt, nem kényszeríti rá a nézőre a saját világlátását. Így kell erős filmet csinálni.
