Nos, belátom, ez egy meglehetősen érdekes bejegyzéscím, de hát ez van akkor, amikor a film címe is egy évszám... Az 1944-ből pedig már ki is lehet következtetni, hogy a sztori a II. világháború idején játszódik. És én még hozzáteszem azt, hogy ez a film az észtek 2016-os legjobb idegen nyelvű Oscarra jelölt alkotása - ami azért izgalmas, mert ők 2015-ben már bejutottak a legjobb 5 közé, méghozzá a baromi jó Mandarinok című filmjükkel, amit a szintén egyre jobb filmeket gyártó grúzokkal közösen készítettek.
A rossz hírem most azonban az, hogy ez a film nem fog a legjobb 5 közé jutni - szimplán azért, mert nem annyira jó (meg azért is, mert azóta kiderült, hogy nem jutott be a legjobb 9-be). Pedig még egy közös pont is van a már említett Mandarinokkal: az ott az egyik mellékszerepet, a mandarinokat termesztő Margust alakító Elmo Nüganen rendezte az 1944-et. Rendezőként nem túl termékeny a fickó, hiszen ez volt a második munkája, és sajnos nem úgy tűnik, hogy azért, mert 13 évet szentelt az életéből arra, hogy minden apró részletet megtervezzen ehhez a filmhez.
A történet a II. világháborúban játszódik, és ha elég rafkós vagy, azt is kitalálhatod, hogy pontosan mikor. Sőt, tovább megyek: azt is ki lehet következtetni, hogy melyik fronton zajlanak az események. Bizony, az észtekkel esett meg az a furcsaság, hogy egyik felük a németek, a másik felük pedig a szovjetek oldalán háborúzott - persze természetesen mindkét esetben pusztán kényszerből, ahogyan azt minden valamire való kisállam - köztünk a miénk is - szereti hangoztatni a felelősség alól való kibújás okán.
Lelőhetem a film tanulságát? A háború rossz dolog. Azt talán nem nehéz belátni, hogy ezzel már 50 évvel korábban sem mondtak újat, de akkor hadd tegyem fel a kérdést: mi az, ami miatt az 1944-et érdemes megnézni? Hiszen csak van valami, ami miatt elkészítették, és remélhetőleg nem az, mert Elmo Nüganen maszturbálni szeretett volna és/vagy nyert egy kis pénzt egy állami pályázaton... Tud bármit mesélni ez a film a II. világháborúról, amit nem láttunk már vagy ötvenszer?
Nem tud. Meg sem próbál. Az egyedüli furcsaság talán az a filmben, hogy nincs igazi főszereplő: úgy nagyjából félúton átadják a stafétát egy másik karakternek. És bár filmes szempontból szerintem nem a legokosabb húzás (semmi kétségem afelől, hogy ez könyvben milyen frankón tud működni - nem mintha az 1944 könyvből készült volna), azt azért el kell ismernem, hogy a meglepetés ereje egy jó ideig hatott rám. Jó, hogy legalább ezt a kevés érzelmet sikerült kiváltania belőlem.
Gonoszkodok itt, de valójában nincs okom rá: még a silányabb minősége ellenére is simán veri a hazai produktumok nagy részét, holott egy sokkal kisebb ország (ráadásul egykoron sokkal "szovjetebb" ország) portékájáról van szó. Mert technikai szempontból én nem találtam kivetnivalót benne ár/érték arányban (értsd: kisebb a költségvetése, mint amilyennek kinéz), sőt, a harci jelenetek kifejezetten erősek. Nálunk 1 milliárdból egy repülőgép árnyékára futotta, itt pedig feleannyi pénzből csak úgy füstölnek a puska- és ágyúcsövek...
Sőt, kifejezetten emlékezetes figurákat alkottak meg, még ha nem is feltétlenül úgy használták őket, ahogy azt kellett volna (és itt most ismét a középtájon megeső főszereplőcserére utalnék). Az ikrek történetéhez hasonlót mintha láttam volna már valahol (kb. minden második háborús filmben, csak nem ikrekkel előadva), a női karakter pedig sajnos ismét elsikkad a kolbász-túltengés közepette (ahogy kb. minden második háborús filmben).
Bár annyira nem nevezném merésznek (mind a németeket, mind az oroszokat elküldi a francba), azért azt érdekes volt látni, hogy egy hozzánk hasonlóan közel 50 évnyi kommunizmust átélő országban mennyire mások tudnak lenni az arányok: ebben a filmben - bár egyik oldal vezetése sem szimpatikus - a németek még valahogy mindig "normálisabbként" vannak bemutatva, mint a meglehetősen furcsán működő kommunista hadsereg. Bár ez lehet, hogy nem volt szándékos, és egyszerűen arról van szó, hogy előbbiek amúgy is kisebb teret kaptak a filmben.
Mindenesetre jelentéktelensége ellenére is bátran azt merem rá mondani, hogy (sajnos) az észtek is messze ígéretesebb vonalon haladnak a jó történelmi filmek készítésében, mint mi.
