Igen, jól sejted. Maurice Joseph Micklewhite, azaz ismertebb nevén Michael Caine innen csórta a művésznevét, mert nagy rajongója a filmnek. Nem sok hiányzott egyébként, hogy én is nagy rajongója legyek, mert tényleg baromi jó - leszámítva a végét. De erre majd még visszatérek. A Zendülés a Caine hadihajón egy fiktív történet, ezt rögtön az elején nyomatékosítják, ugyanis az amerikai legkirályabb államok haditengerészetének történelme során ilyen gyalázat sosem történt meg. De azt is hozzáteszik, hogy a filmben bemutatott események nagy részének van azért némi valóságalapja...

Nem sok közöm van a tengerészethez, de nagyon szeretem a tengeren játszódó filmeket. Jó terepnek tartom a filmkészítéshez: viszonylag kis helyen összezárva egy csapat ember, egy olyan tákolmányon utazik, ami ha meghibásodik, akkor elsüllyed - már önmagában sok izgalmat rejt. A Zendülés... ezt az alapszituációt tökéletesen kihasználja, hiszen az említetteken felül behozza a képletbe a háborús alapszituációt, és rendesen ráfekszik a dolgok pszichológiai részére.

Ugyanis a Caine hadihajó egy igazi ócskavas, gyenge morálú legénységgel. Feladata a tengeri aknák eltakarítása a vizekről, de amióta kitört a háború, kereken 0 db-ot sikerült hatástalanítania. A fejesek úgy gondolják, hogy össze kéne egy kicsit kapni a ladikot, ezért leváltják az aktuális parancsnokot, és helyébe a Humphrey Bogart által játszott Queeg kapitányt teszik, aki nem tűri a fegyelmetlenséget. Hamarosan kiderül azonban, hogy Queegnek nincs ki mind a 4 kereke, ezért az altisztek összefognak a leváltására.

Kezdjük mindjárt a végével! Gyáva. A film nagy része arról szól, hogy a hajó legénysége fokozatosan megtapasztalja, hogy milyen az, amikor egy alkalmatlan vezető kerül a hajó élére - és itt most az alkalmatlant úgy értem, hogy beteg. Idegbeteg (konkrétan paranoiás), ami abban az időben még kicsit más megítéléssel bírt az emberek körében. Szívnak minden kis apró hülyeség miatt, és a végén meg merik lépni azt, amit valószínűleg eddig sokan azért nem léptek meg a történelem során, mert nem volt hozzá merszük: zendülnek.

A zendülés pedig komoly vétek, ha nem sikerül bebizonyítaniuk a zendülőknek annak jogosságát. Márpedig a magasabb tiszt szava mindig többet ér a kivizsgálások során, és emiatt aztán az akasztást nem sokan vállalják be. És végre egy film, ami eljátszik a gondolattal, hogy... Erre a végén jön a feketeleves, és José Ferrer ügyvédkarakterével szépen kimosdatják Queeg kapitányt - ami liberális szemmel nézve nem baj, hiszen olyan érveket hoz fel mellette, ami miatt érthetővé válik, hogyan jutott el idáig, DE!

A hadsereg minden, csak nem liberális. Érthető, hogy a múltban rázúduló tehertől szép lassan összeroppant a kapitány, de ez nem mentheti fel az alól, amiket további 100 ember életével tesz. Természetesen a történtek nem az ő hibái (vagy hogy kicsit ingatagabb terepre tévedjek: nem CSAK az ő hibái), hanem magáé a rendszeré, de az ügyvéd tárgyalás utáni "védőbeszéde" rengeteg dolgot elferdít, amitől kicsit az az érzésem támadt, mintha csak azért rakták volna bele, mert a haditengerészet azt kérte.

De ezt leszámítva szerintem egy kifejezetten jól sikerült filmmel van dolgunk. Bogart ismét baromi jól hozza a paranoiást (ezt korábban A Sierra Madre kincsében is mesterien játszotta el), minden apró mozdulatának jelentése van. A másik oldalról kap 3 kicsit gyengébb társat: a tragikusan korán, repülőszerencsétlenségben elhunyt Robert Francist a fiatal, idealista, de hamar kiábránduló, frissen végzett tiszt személyében, a csak szavakban bátor Fred MacMurrayt, és a sajnos főszerepéhez képest teljesen jellegtelen Van Johnsont.

Így lesz ez a remekül építkező, baromi erős jelenetekkel megspékelt film tehát a végére egy kicsit felemás élmény. Ennek ellenére is javallott azonban a megnézése, főleg azoknak, akiknek tetszett pl.: a Tizenkét dühös ember, mert bár műfajilag nincs sok közük egymáshoz, az "egy történet más megvilágításba helyezése" módi itt is nagyon jól működik.