A spagetti westernek virágkorában olyan klasszikusok születtek, mint az Ördög jobb és bal keze filmek, a Nevem: Senki, a Volt egyszer egy vadnyugat vagy a Dollár-trilógia. Európában, Németországban a hasonszőrű produkciók elképesztően sikeresek voltak ekkoriban, így a Franco Nero nevével fémjelzett Django is hamar a klasszikusok közé emelkedett. Népszerűsége olyan nagy volt, hogy ezt követően minden olyan westernt, amiben feltűnt az öreg, Django-filmnek fordítottak, szóval rengeteg nem hivatalos folytatást élt meg, de valódit csak egyet, 21 évvel később.
A Django név tehát egybefonódott magával a westernnel, így egyáltalán nem véletlen, hogy Quentin Tarantino 2013-ban teljesen újraértelmezve a karaktert, ezt a nevet használta fel mozijában. És itt most szó sincs remakeről, vagy eredettörténetről (bár az tény, hogy Tarantino filmje korábban, még a polgárháború előtt játszódik), a Django elszabadul egyfajta tiszteletadás a régi idők mozijai előtt: egy cameora még a jelen írás témájának, az 1966-os Djangonak a főszereplője, Franco Nero is beugrott.
Egy különös idegen érkezik egy majdnem kihalt városba, maga mögött a saját koporsóját húzva. Ő Django, a polgárháborús veterán, aki megérkezvén megmenti egy nő életét a korai ku klux klán tagjaitól. A fogadóba érve kiderül számára, hogy a területen az amerikai Jackson őrnagy és a mexikói Rodriguez ezredes bandái hosszú ideje harcolnak egymással, kihalttá téve szinte az egész várost. Mivel Django keresztbe tett Jackson embereinek, az őrnagy 5 emberével maga mellett megnézné magának ezt az idegent a fogadóban...
Aláírom, a Django a jobbféle spagetti westernek közül való, ám mégsem ér fel Sergio Leone munkáihoz, ahhoz sajnos gyengén van megrendezve és talán egy kicsit elnagyolt a története is. Persze az alapgondolat nem rossz, ahogy ezeknél a filmeknél azt megszokhattuk, egy igazi csendes alfahím sztori... -nak indul, aztán szerencsére számomra meglepő fordulatokat is tartogatott a történet. Az biztos, Django karaktere nem a makulátlan jótevő, hanem igen is egy önző ember - és ez sokat számított ennél a filmnél (lényegesen önzőbb, mint Clint Eastwood Man with no Name-jei a Dollár-trilógiában).
Sergio Corbucci, akinek olyan Bud Spencer-Terence Hill filmeket köszönhetünk, mint a Kincs, ami nincs vagy az És megint dühbe jövünk itt még szemmel láthatóan nem állt a helyzet magaslatán, hiányzik a rendezésből az a fajta nyugodt epikusság, ami Leone filmjeit átjárja. Maga a történet első blikkre kicsit hasonlít az Egy maroknyi dollárért-ra, de aztán hamar más irányba terelődik. Az biztos, a forgatókönyv nem bánt kesztyűs kézzel a karaktereivel, elképesztő body countot produkálva, 138 ember hal meg a filmben és annyit elárulhatok, hogy nem csak a statiszták, itt bizony a főbb szereplők sincsenek biztonságban.
A színészek közül Franco Nero játéka sajnos nem ér fel Clint Eastwoodéval, utóbbi lényegesen jobban hozza a csendes, ravasz karaktert, míg Árpád apánk inkább csak a két szép szemével hódít. Djangonak amúgy is van a filmben egyfajta szépfiú imidzse, amivel megpróbálták kompenzálni a tehetség hiányát. Neve egyébként egy jazz gitáros nevéből származik, akinek egy balesetben megnyomorodott a bal keze, utalván ezzel a film végi történésekre Djangoval. José Bódalo, a mexikói ezredes szerepében brillírozik, ő szolgáltatja az egyetlen igazán emlékezetes színészi játékot. Eduardo Fajardo inkább csak gonoszan néz, sajnos neki kevés idő jutott, pedig érdekes a rasszista, ugyanakkor megalomániája miatt a mexikói hadsereggel együttműködő őrnagy karaktere.
Bár nem ehhez a filmhez tartozik szigorúan, de érdekes belegondolni, hogy ha Tarantino folytatná a saját Django-történetét, milyen irányba terelődhetne el? Ott a polgárháború a küszöbön van és felszabadított rabszolgaként Django nyilván az északiak oldalán szállna harcba (akár csak Nero karaktere ebben a filmben), ahol lényegében össze lehetne kapcsolni a két történetet (megismerkedés Rodriguez ezredessel, a feleség halála és az ominózus koporsó megszerzése), ráadásul a pre-ku klux klánnal való találkozás halmozottan növelné a feszültséget, szóval egyáltalán nem reménytelen a helyzet és nagyon érdekes lehetne egy olyan trilógia, aminek jelen alkotás feldolgozása a záródarabja...
A film elejétől fokozatosan növelve a feszültséget egyre égetőbb kérdéssé válik, hogy mi van a koporsóban, amit Django maga mögött húzva cipel mindenhová. Nem szeretném lelőni a poént, de annyit elárulhatok, hogy magam is meglepődtem a dolgon. Mint ahogy Django koránt sem tisztességes viselkedésén. Ő az igazi antihős, akikből az 1800-as évek második fele oly sokat adott a világnak a vadnyugaton. A film vagány és néha meglepi az embert, pont olyan, amilyennek egy spagetti westernnek lennie kell: a főhős sosem téveszt célt, a hatlövetű kiürítése hat hullát jelent az aktuális ellenfél embereiből. Koránt sem tökéletes, de szerethető darab.
