Az a legrosszabb a humorban, hogy azok, akik művelik az internetnek hála nem tudnak hosszú éveken át igazán viccesek maradni (tisztelet a kivételnek). Jim Carrey sem az igazi már, az Apatow-láz pedig szintén kihunyóban van, Adam Sandler is túl van a legjobb évein: folyamatosan kell az utánpótlás és ha berobban egy-egy új arc, akkor gyorsan legyártanak vele pár filmet, hiszen tudjuk: addig üsd a vasat, amíg meleg... Ilyen Zach Galifianakis, aki a Másnaposokkal robbant be, Jonah Hill, aki a Superbaddel, és ilyen Melissa McCarthy is, aki pediglen a Koszorúslányokkal.
Az ő esete pedig már csak azért is különleges, mert még egy Oscar jelölést is magáénak tudhat a szerepéért, ami mindig jelent egy kis plusz hírverést. Szóval hála neki a duci nős poénok a reneszánszukat élik, így évi 2-3 mozifilm szerep is simán belefér (a sorozat mellé), amíg el lehet adni, amit csinál. Idén a Másnaposok 3 epizódszerepe mellett a Személyiségtolvaj érkezett a mozikba, valamint itt van már a Női szervek is, Sandra Bullock társaságában. Bár mostani filmünk előzetese azt sugallta, hogy nem lesz ez olyan rossz, nagyot kellett csalódnom...
Sandy Patterson a lányosan hangzó neve ellenére egy férfi, akinek egy nő ellopja a személyazonosságát és lemeríti a számlakeretét. Mivel mindezt Floridában teszi, chicagoi főhősünk nem kap segítséget a rendőrségtől, neki kell személyesen elmennie és elhoznia ezt a piócát. Miután nagy nehezen sikerült elkapnia, az útjuk során a maffia emberei, egy fejvadász és egy idő után már a rendőrség is üldözi őket, így a gyorsra tervezett hazajutás cseppet elhúzódik...
Seth Gordon a Förtelmes főnökök és annak folytatása közé bevállalta ezt a középszerű vígjátékot és teljes egészében kölcsönözte onnan Jason Batemant és a karakterét. A végeredmény sajnos koránt sem lett olyan eredeti és még kevésbé lett vicces. Mert a Személyiségtolvaj csak simán egy unalmas, felesleges akciózással tarkított roadmovie, aminek már akkor tudjuk, hogy mi lesz a vége, amikor felvázolják nekünk a készítők az alaphelyzetet.
Mert hogyan is néz ki egy ilyen roadmovie? Két eltérő karaktert összezárunk egy járműbe, akik utálják egymást, majd szép lassan hozzászoknak a másikhoz, míg végül öribarik lesznek. Nagyjából ennyi. Ugye ennek számtalan formája ismert, elég csak a Repülők, vonatok, autókra gondolni Steve Martinnal és John Candyvel, vagy ott a Mint a hurrikán esete Ben Affleckkel és Sandra Bullockkal. A lényeg, hogy a szereplők egy közös kaland után "egymásba szeressenek". És nyilván azért szokták ezt a kocsikázós megoldást választani, mert egy szobába összezárva főhőseinket lényegesen kevesebb dolgot tudnak csinálni...
Ellenben az autókázás lehetőséget ad változatos helyszínek megismertetésére, különböző szökési kísérletekre, jó néhány, az út során rövid időre megismert vicces karakter bemutatására, egy szóval: a kombinációk szinte korlátlanok. Ezért sem értem igazán, miért csak jól bejáratott panelekből építkezett ez a film. Mert hogy ezeket külön-külön már mind láttam valahol, abban biztos vagyok. De ez még nem is lenne feltétlenül probléma, ha jól lenne tálalva, de sajnos a Személyiségtolvajon mosolyogni is csak ritkán mosolygunk.
És ez nem a szereplőkön múlt. Melissa McCarthyval ugyanazt a geget elsüttetik vagy ötször (ádámcsutkán ütés), Jason Bateman szerencsétlen, meghunyászkodó alkalmazott figuráját meg már annyiszor láttuk korábban, hogy egy új poént nem kaptunk tőle. A mellékszereplők szerencsétlenkedései pedig édes kevesek lennének ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a filmet, pláne úgy, hogy még ők sem viccesek igazán. Jon Favreau alig kap játékidőt, Robert Patrick meg megmarad a félelmetes és emiatt cseppet sem humoros fejvadász szerepében.
Mindent összevetve a Személyiségtolvaj legnagyobb problémája, hogy már sokszor láttuk korábban máshol és ahogy a történetben, úgy a poénok terén sem tud semmi újat mondani. A vége szót sem érdemelne: ha megnézzük, hogy honnan indultunk ki, eléggé furcsán hat, hogy megpróbálják megkedveltetni velünk Melissa McCarthy karakterét. Jelentem, nálam nem sikerült elérniük a kívánt hatást. A rejtett üzenet pedig annyi: álljunk ki magunkért, mert megéri. Ezzel mondjuk egyet tudok érteni, de önmagában kevés: nem érzem szükségesnek a közel két órás játékidőt, amit arra szántak, hogy ezt felfogassák velem.
