Első megnézésekor még annak ellenére is meg tudott lepni a film, hogy előtte azért utánaolvastam és fel voltam készülve egy "nem szokványos" filmélményre. A szívembe ugyan nem zártam, de nem könyveltem el rossz alkotásként, inkább az "érdekes" szó illene rá a legjobban. Most kötelességtudatból újra néztem (börtönös filmekből készítek toplistát) és talán még egy fokkal jobban is tetszett... Most már azért túl vagyok egy Drive-on és egy Csak Isten bocsáthat meg-en, szóval helyén tudom kezelni a rendező szokatlan stílusát.
A Bronson egy életrajzi film Charlie Bronsonról - akit a valójában Michael Petersonnak hívnak, a legendás filmsztár nevét csak "kölcsön vette", mert menő. Ő a leghíresebb, vagy inkább leghírhedtebb brit fogoly: erőszakos, most már lassan a 40. évét tölti a börtönben, ennek túlnyomó részét magánzárkában. Könyveket ír és néha bevadul, ő volt a legköltségesebb rab Nagy-Britannia történelmében. Ezekből a tényekből logikusan következik, hogy meg kellett filmesíteni az életét...
Nicolas Winding Refn pedig kapott az alkalmon és az ő sajátos látásmódjával - ami ebben az esetben kifejezetten jót tett a nagy egésznek - megalkotta a Bronsont. Ami bár nem tökéletes, se nem szokványos, sőt kicsit fura, de mégis egyedi atmoszférával bíró alkotás. Pont ez az, ami ezt a történetet kiemeli a hasonló életrajzi drámákból. Ez a plusz az, ami miatt a Bronsont annak ellenére, hogy megosztó film (vagy rohadtul tetszik, vagy rohadtul utálja az ember) tudom ajánlani megtekintésre.
Főszereplőnk tehát Michael Peterson, aki fiatalon kirabolt egy postát, amivel egy nem túl nagy zsákmányt és 7 évnyi börtönbüntetést szerzett. Elzártan a külvilágtól a legagresszívabb brit elítélté vált, akit végül egy elmegyógyintézetbe raktak, ahol leszedálják, hogy ne tehessen kárt másokban. Egy félresikerült gyilkossági kísérlet után azonban megállapították, hogy épelméjű: nemsokára ki is szabadult, hogy 69 csodálatos napot eltöltve odakinn ismét visszakerüljön a sittre, most már utcai bunyós művésznevével, Charlie Bronsonként...
A Refnre oly jellemző hosszú, üres mozdulatlan bámulások, a piros (és kék) neonáradat itt is megfigyelhető, akár csak a nagyon hangulatos zeneválasztás (van olyan ütős, mint a Drive betétdalai). Bronson magánszáma, amit egy színházi közönség előtt ad elő, remekül helyettesíti a néhol tényleg szükséges alámondásos narrációt. Ez egy jó ötlet volt a készítők részéről és nagyszerűen tükrözi a főhős jellemét: Charlienak ugyanis minden vágya, hogy híres legyen...
A forgatókönyv jó: a már említett közönség előtti monológok, illetve a párbeszédek is ragyogóan sikerültek, bár néha a szótlan részek többet mondanak, mint amennyit párbeszédekkel ki lehetne fejezni. Persze van néhány kifejezetten zavaró megoldás is, ami miatt számomra nem lett teljes az élmény, de ez legyen a legkevesebb. A forgatókönyv, bármennyire is egyedinek tűnik a film, a szokásos séma alapján (3 egyenként kb. 30 perces felvonás) épül fel: fiatalkor és első börtönévek, a 69 napos szabadság és végül az azt követő újabb évek fogolyként.
Ugyanakkor a film legnagyobb erőssége nem Refn rendezése, vagy a forgatókönyv, hanem Tom Hardy színészi játéka. Az egyik legnagyobb szégyen az Akadémia történetében, hogy ezért az alakításáért még csak jelölésre sem méltatták. Eredeti hangsávval elképesztő élményt nyújt. Nagy szerencse, hogy nem az eredetileg kiszemelt Jason Statham játszotta végül el a figurát. Az ezerarcú Tomika ráadásul magával a híres Bronsonnal is találkozott a forgatás előtt jó párszor, így sajátítva el a mozgáskultúráját és a beszédét az öregnek (mert most már bizony 60 felett jár a csávó...).
Hardy komolyan vette a szerepét, felszedett nem kevés izmot, hogy úgy nézzen ki, mint akitől tényleg nem árt félni (érdemes megnézni a Hardyról a Bronson előtt pár évvel készült képeket, filmeket a különbségért). Hogy megérte mindez neki? Hát, ha annyit mondok, hogy Christopher Nolan ezt az alakítását látva szerezte meg az Eredet című filmjéhez... Szóval igen, a Bronson nélkül szegényebbek lennénk egy Tom Hardy által nagyszerűen eljátszott Eames-szel, no meg persze egy Bane-nel.
