Annak ellenére, hogy még a legfontosabbakból sem láttam az összeset (ez az állapot már nem tart sokáig), nagyon szeretem a western (különösen a spagetti western) műfaját. Van benne valami menő, ahogy ezek a sosem mosdó emberek lóháton ülve mászkálnak ide-oda, csendesen vesznek tudomást mindenről és olyan pontosan lőnek a hatlövetűjükkel, hogy azt bármelyik mesterlövész megirigyelné a SEALben. Most bepótoltam az egyik legfontosabb művet a témában: A halál csöndjét. Ha esetleg neked is kimaradt volna eddig, higgy nekem: ideje megtekintened.
Sergio Leone egy külön kategória, ezt aláírom. A Dollár-trilógia, vagy a Volt egyszer egy vadnyugat messze kiemelkedik a spagetti westernek közül, de azért mások is dirigáltak érdemes darabokat. Mai filmünket például Sergio Corbucci követte el, akinek a neve az olyan bádszpenszer-terenszhill mókázáson felnőtt embereknek, mint jómagam, ismerősen csenghet. Kincs ami nincs, Szuperzsaru, És megint dühbe jövünk... Csupa-csupa klasszikus. Hogy Django kultikus karakterének megalkotásáról már ne is beszéljünk.
A halál csöndjében egy másik híres figura, Silencio/Silence (ahogy tetszik) néz szépen hűvös tekintetével a nőkre és csúnyán a rosszfiúkra. Bár vele több film nem készült, ettől függetlenül nálam instant helyett kapott a legmenőbb spagetti western hősök csarnokában. Neve beszédes (haha), ugyanis szerepe szerint néma. Sokan arra gondolhatnának, hogy ez egy félig-meddig elegáns megoldás arra a problémára, hogy az ilyen szerepekre szerződtetett "színészek" meglehetősen sután játszottak (szándékosan kaptak kevés szöveget).
Vicces, de nem erről van szó. Nem kis sokként ért a film megtekintése után, hogy a főszerepet az a Jean-Louis Trintignant játssza, akivel idén a mozifalók többsége már találkozhatott Michael Haneke Szerelem című filmjében: ő volt az a 80-as bácsi, aki próbálta ápolni a beteg feleségét. Nem hiányzott sok hozzá, hogy Oscarra jelöljék a palit, de már A halál csöndje idején sem számított ismeretlennek: a bajban lévő producer barátját segítette ki, amikor elvállalta ezt a spagetti westernt, igaz csak azzal a feltétellel, ha egy sort sem kell megjegyeznie hozzá... Így született meg ez a legendás karakter.
Utah állam hegyein, egy Snowhill nevű kisváros közelében egy csapat törvény elől menekülő piti bűnöző bujkál, akikre fejvadászok lesnek minden bokor mögül. Utóbbiak vezére Loco, aki az "élve vagy halva" felhívást jogosítványként használja a mészárlásra, a nagy zsákmány fejében a környéken tanyázik. Ám a városba egy új, rendes seriff, no meg egy hallgatag fejvadász is érkezik, akik a maguk módján azon vannak, hogy visszafogják ezeket az elkanászodott gyilkológépeket. Persze ez Locoéknak nem nagyon tetszik...
A filmet ha nem is igaz történet, de igaz tények ihlették. A századfordulón nagyon gyakoriak voltak a fejvadászok által elkövetett tömegmészárlások, amik ellen a helyiek végül fellázadtak. Ezek után kényszerült az USA törvénymódosításra, hogy gátat vethessen a sok öldöklésnek. A filmben ki is hangsúlyozzák azt a tényt, hogy az antagonistái semmi törvényelleneset nem tesznek (maga Loco böki oda a fináléban). Persze ettől még nem feltétlenül lenne érdekes a dolog...
A csavar az egészben az, hogy ahogy a "gonosz" fejvadászok, úgy Silence is a törvény kiskapuját használja ki ahhoz, hogy büntetlenül ölhessen embert (kiprovokálja, hogy fegyvert rántsanak rá, így ha lelövi őket, az már önvédelemnek számít). Ráadásul ugyanannyi pénzért vállalja, hogy megöli Locot, mint amennyiért Loco is levadászta Pauline férjét. Erről az oldalról nézve tehát a jó és a rossz egyáltalán nem különböznek egymástól. Ellenben Loco a személytelen "törvény" oldalán, míg Silence a kisemberekén harcol, így az egyszerű néző nagyon is könnyen tud kötődni hozzá.
A nem tipikus western-környezetben (hatalmas hóban) játszódó film nagyon szépen van fényképezve (ez ihlette meg Tarantinot is a Django elszabadul fejvadászós részeinél), csodás tájakon lovagolnak a szereplők (egyébként Olaszországban forgatták). A tipikus fordulatokon és a rengeteg utaláson túl akad jó néhány meglepetés is, amelyek kiemelik A halál csöndjét az átlagból. A finálé egyszerűen pazar, talán soha nem hökkentett meg még ennyire egy western sem a végével. A stáblista megjelenésekor egy dicsérő "aztak*rvaéletbe"-t is sikeresen elejtettem. Ennio Morricone zenéje pedig ismételten lenyűgözött, nem is értem, miért nem ismertek az itt elhangzott dallamok kicsit jobban. Imádom ezt a filmet.
