Még mielőtt Tony Stark feltalálta volna azt a faja kis reaktort, ami a mellkasában lévő mágnest működteti, azokat az embereket, akik hasonló problémával küszködtek (szív felé tartó golyó/repesz/gumimaci) élőholtaknak, vagy halott embereknek hívták. Miért? Aki látta A vasembert (és ez nyilván egy elég széles réteget lefed), az tudja: bár még élnek, sorsuk elrendeltetett. Amint odaér, kilyukasztja a szívburkot, ami aztán megtelik vérrel... És ha csak nem Tony Starknak hívnak, ez ellen nem tehet senki semmit.
Pláne nem a vadnyugaton, bő 100 évvel korábban. Ezzel a szituációval találjuk tehát szembe magunkat Jim Jarmusch filmjében. Most találkoztam először az ő munkájával, pedig a börtönös filmekről szóló toplistám készítésénél nem sok hiányzott, hogy megnézzem a Törvénytől sújtvát, ám végül épphogy kimaradt. Most viszont beleásván magam a westernek világába rögtön megakadt a szemem a Halott emberen: 90-es évek, Johnny Depp, fekete-fehér kép, erős imdb pontszám...
A ritka pillanatok egyike ez, de most nagyon nem értek egyet a többi, közel 60 000 szavazó átlagos ízlésével. Rohadtul nem az én világom és őszintén szólva értékelni sem nagyon tudom a technikai részét, ami nagyjából úgy néz ki, hogy "egy jelenet, majd szép lassan elsötétülő képpel egy vágás, miközben alternatív gitárpengetés szól" végtelenítve, két órán keresztül. Tudtam, hogy fura film lesz, de Jarmusch "költészete", ahogy a rajongói hívják nem hagyott pozitív nyomot bennem.
A Johnny Depp által alakított könyvelő, William Blake keletről a nyugat legszélére utazik egy állásajánlat miatt, amit már időközben betöltöttek. Elkeseredve tér be a kocsmába, majd nem sokkal később találkozik egy csinos nővel, akivel együtt tölti az éjszakát. Az exudvarló hazaérkezésével azonban a rémálom tovább fokozódik: az indulatok elszabadulnak, Blake kap egy golyót a mellkasába, a többiek pedig meghalnak. Menekülőre fogja a dolgot és találkozik egy furcsa félvér indiánnal, Senkivel, aki segít neki megtenni élete utolsó útját, miközben főhősünk ellen körözést adnak ki és bérgyilkosok is üldözőbe veszik...
Azt nem tudom, hogy a szakmában is használják-e ezt a kifejezést, de pár helyről már olvastam/hallottam, így nyugodt szívvel rá merem aggatni erre a filmre is a "művészwestern" jelzőt. Az, hogy nem a hagyományosnak mondható filmnyelvet követi, egyfelől örvendetes dolog, hiszen néha jó látni nem szokványos darabokat is. Másfelől pedig ez önmagában még nem teszi a Halott embert jó filmmé. Érdekes, ezt aláírom, de ritka fárasztó és a történetben rejlő potenciálokhoz képest meglehetősen unalmas is.
Sokszor az érződik, talán elsősorban a vágások furcsasága miatt, hogy tulajdonképpen csak kamerával felvett jeleneteket pakoltak egymás után... Igen, ez természetesen minden filmnél így van, csak a Halott ember esetében nagyon ritkán és akkor is nagyon nehezen állnak össze ezek a részek egy nagyobb egésszé. És bár ég és föld még így is a minőségét tekintve, kénytelen vagyok felhozni az egyik klasszikus példámat, az Uwe Boll által jegyzett rettenetes Bloodrayne-t - ott éreztem ehhez hasonlót a jelenetek összefűzésénél.
A Halott ember utolsó fél órájában már valósággal irritált az egyhangú zenei aláfestés. Amúgy sem rajongók ezért a gitáron maszturbáló stílusért, de itt olyan durván és értelmetlenül van túlhasználva, hogy a táblán végighúzott körmök hangját is könnyebben elviseltem volna a vége felé. És ez így együtt már tényleg sok volt. Hiába hát a kedvemre való történet (menekülés az üldözők elől egy olyan helyre, ahol Blake lelke megüdvözülhet), a meglepően jó, sajátos humor és hiába a kissé furcsa, de attól még nagyszerű színészi játék is...
Johnny Depp a kicsit naiv könyvelőként remekül veszíti el a film alatt minden reményét, a szemünk láttára válik "nothing-to-lose" bűnözővé. Gary Farmer Senkiként ugyan néha kicsit amatőrnek tűnik, de mégis olyan természetes a játéka, hogy öröm nézni. A mellékszerepekre pedig fél Hollywood lecsapott: Alfred Molina, Jared Harris, Billy Bob Thornton, Gabriel Byrne, Lance Henriksen, Crispin Glover, bónuszként pedig Iggy Pop is felbukkan női ruhában. Az elvitathatatlan pozitívumai ellenére azonban csalódásként maradt meg a Halott ember. Nem tudom, hogy pontosan mit is vártam, de ennél többet, az biztos.