A horror fenegyereke még mielőtt belevetette magát a Pókember-trilógia munkálataiba, kirándult egy kicsit a fantasy, a krimi, a dráma, a sport és a western világában is. Utóbbi zsánernek a Gyorsabb a halálnál című filmmel adózott, ami tulajdonképpen olyan a westerneknek, mintha a Star Wars filmekből csinálnának egy olyan spin-offot, amiben csak lézerkardoznak (oké, fényszablyáznak) egy viadal keretein belül. Szóval egy egyenes ági kieséses pisztolypárbaj áll a középpontban, aminek mindig két résztvevője van (ahogy az eredeti cím is remekül rávilágít erre): a gyors és a halott.
A 90-es években próbáltak életet lehelni a western műfajába, tulajdonképpen az évtized első felében sikerült is, hiszen '91-ben a Farkasokkal táncoló, '93-ban pedig a Nincs bocsánat lett a legjobb film az Akadémia döntése szerint, tehát mindenképpen nagy figyelmet kaptak a feltámasztási próbálkozások. Ezek hátszelén pedig kijött pár olyan darab is, ami nem tűzött ki nagy célokat maga elé, inkább csak szórakoztatni akart (pl.: Irány Colorado!, Maverick). Mai filmünk is ez utóbbi csoportba tartozik.
Egy furcsa idegen érkezik egy koszos kisvárosba. Furcsa, mert bár lovon ül, sarkantyús csizmát meg cowboykalapot hord és a csípőjén is ott virít a pisztolytáska, mégis odavonzza az emberek tekintetét. Nem, nem "egy nigger az a lovon", hanem egy szőke hajú nő (Sharon Stone), aki a helyi kiskirály által megrendezett pisztolypárbajra érkezik. A résztvevők szinte kivétel nélkül veszélyes emberek, ám az utcán, a harangszóra várva csak az számít, ki lő a leggyorsabban és a legpontosabban...
A rendező úr tán látnok volt, nem tudom, de a nyitójelenet, amiben a Fűrész pszichopata Jigsaw-ját alakító Tobin Bell által megformált karaktert a Sharon Stone által játszott Ellen odaláncolja egy mozdíthatatlan szekérhez, James Wan filmjének ismeretében különösen vicces. Már csak egy gyenge fűrészre, meg egy diktafonra lett volna szükség és ahogy Raimit ismerjük, az egész könnyűszerrel átcsaphatott volna valami gore westernhorrorba, ahol fröcsög a vér és cowboy-végtagok szállnak mindenfelé...
És bár nem így lett, Raimi kézlenyomata messziről látható. Igaz a kabalaszínésze és jó barátja, Bruce Campbell jeleneteit a végső változatból sajnos kihagyták, de a jellegzetes kamerahasználatban a mozibuzik zöme rögtön felfedezheti a mester sajátos stílusát. Ellen múltat idéző álmait rémálomképekben tárják elénk, a Leone-féle szemekre közelítéseket (amik hajdan annyira jellemzőek voltak a spagettiwesternekre) pedig enyhén csavart ívben teszik meg a kamerával, így erősítve a snittek vészjósló hatását.
Az előbbi kis utalásból is látszik, hogy inkább hajaz ez a film az italowesternekre, mint a zsáner klasszikus amerikai verziójára. A "Ki lő a leggyorsabban?" és a "Ki lő a legpontosabban?" kérdéskörrel általában csak az olaszok foglalkoztak és ez a valóságtól elrugaszkodott pisztollyal bánás is inkább rájuk volt jellemző. De hát én szeretem a spagettit és nem mellesleg gyerekkoromban többször is láttam már ezt a filmet, szóval minden hibája ellenére nem lehet rá haragudni.
A szereplőgárda egyébként is pazar. Van itt Oscar-díjas veterán Gene Hackman személyében, aki a Nincs bocsánatban is hozott karakterének egy vadabb, de parodisztikusabb verzióját hozza. Van nem is egy feltörekvő sztár a mezőnyben, mint Leonardo DiCaprio a "Kölyök"-ként, vagy Russell Crowe, aki ekkoriban nyergelt át az ausztrál filmgyártásról az amerikaira és jóformán ismeretlennek számított még. No meg van egy csomó ismert karakterszínész - hiszen ebben a filmben aztán igazán sok "karakteres karakter" található...
És persze van itt nekünk egy Sharon Stone-unk is, aki a produceri munkába is belekóstolt a Gyorsabb a halálnál kapcsán. És bár főszereplőhöz képest meglehetősen halovány karaktert kapott, igyekezett azt menőn eljátszani, még ha nem is sikerült neki túlságosan jól. A film utolsó 5 percében sikerül uralnia a vásznat, a többiben pedig feministáskodik egy kicsit, hogy legyen valami értelme a szerepeltetésének. Ahogy a Gonosz halott filmek eléggé túlzóak még a horror műfaján belül is, úgy ez a western is felnagyítja és talán kicsit parodizálja is a zsáner erényeit. De Raimit ezért szeretjük - már ha szeretjük...
