Lee Van Cleef a sok mellékszerep és TVsorozat után a dollár-trilógia utolsó két részében végre igazán emlékezetes karaktereket alakíthatott. Sztár lett belőle és tulajdonképpen ekkor nyergelt át a klasszikusoktól a spagettiwesternekhez. Máshonnan megközelítve a dolgot: az olasz szerzők felfedezték maguknak karakteres rókaarcát és onnantól nem volt megállás: jó néhány emlékezetes italowesternben alakíthatott főszerepet, többek közt mai filmünkben is.
A minőségüket tekintve ugyan ezek nem értek fel Sergio Leone munkáihoz, de ez a közönséget sosem érdekelte igazán, ők csak szuperpontosan célzó, mindig mindent tudó, koszos kis porfészkekben tevékenykedő magabiztos pisztolyhősöket szerettek volna látni, akik a rosszak ellen harcolnak bármilyen eszközzel. Emlékszem, VHS-en nekünk is megvolt a Sabata - tán még meg is van - és bár kiskölyökként láttam többször is, már semmire sem emlékeztem belőle. Ami ugye azért baj, mert kivonva a képletből a nosztalgia-faktort... hát... a Sabata hagy némi kívánni valót maga után.
A hadsereg 100 000 dollárját egy kisváros széfjében őrzik, de hiába a kötelességtudó katonák, egy csapat profi meglovasítja a szajrét. Sabata azonban visszaszerzi tőlük a pénzt, amiért 5000 dollár pénzjutalom üti a markát. A dolog azonban gyanússá válik és csakhamar kiderül, hogy a korrupt városi nagykutyák keze is benne van a dologban, ezért elkezdi zsarolni őket, aminek az lesz a következménye, hogy minden valamire való bérgyilkost ráállítanak. De Sabatát nem olyan kőből faragták, hogy pár éhenkórász kifoghasson rajta...
A film tele van mulatságos megoldásokkal, a színészek jó része vagy nevetségesen túljátssza a szerepét (Ignazio Spalla olyan harsány, mintha ovisok előtt bohóckodna), vagy szinte feszeng a kamera előtt (Aldo Cantit az isten is színészi antitálentumnak teremtette)... A bemutatott akrobatamutatványok megérik a pénzüket, tényleg nagyon ügyesen ugrálnak magasról alacsonyra, meg fordítva, de ez önmagában még semmi, ha ez érdekelne, a cirkuszba mennék, nem a moziba.
A legeslegviccesebb William Berger Benjoként. Az ilyen filmekben szokásos kék szemű, mindig mindenhol megjelenő és mindig mindent tudó magabiztos nőcsábászt játssza, amivel két probléma van: egyrészt baromi öreg erre a szerepre (41 volt, de 10 évet simán hozzá lehetne adni), másrészt inkább nevetséges, ahogyan középkori fanfár-szerelésben pengeti a bendzsóját félmosollyal az arcán, semmint szekszi... Persze a 60-as évek végén más volt még a férfiideál én ezt értem, de ez a fickó inkább tűnik egy rossz ripacsnak, mint a nők bálványának.
Azzal, hogy Franco Resselt, a főgonosz Stengel szerepére beválogatták, a készítőknek sikerült egy lényegesen sunyibb és unszimpatikusabb arcú színészt találniuk Lee Van Cleefnél, ami önmagában hatalmas bravúr, hiszen nem hiába kapott az öreg banditaként egy rakás mellékszerepet a spagettiwesternjei előtt. Kicsit olyan, mint mondjuk Kevin Bacon napjainkban: szegényre szinte mindig az ellenlábas szerepét osztják pusztán azért, mert ha éjszaka szembe jönne veled az utcán, tuti, hogy átmennél a túloldalra...
Az olyan bugyuta megoldások mellett, mint hogy ha egy kést dobnak az ember hátába, az egy hang nélkül csendben esik össze, akadnak azért kifejezetten jól sikerült pillanatok is. A végső összecsapás Stengel spéci gyakorlószobájában az ember formájú fémcéltáblákkal, a tükör kreatív használta a hotelszobában, Sabata menő hosszúcsövűje, vagy Benjo spéci hangszere (ami tulajdonképpen Rodrigueznek is inspirációul szolgálhatott az El Mariachi filmekhez), kifejezetten emlékezetessé teszik a filmet.
Ahogy a zenéje is olyan, amit az ember még napokkal később is dúdolgat tudat alatt. De mégis: túl sok a negatívum a filmben ahhoz, hogy kikezdhetetlen klasszikusként tekinthessünk rá. Inkább egy könnyedebb, kissé bugyuta spagettiwestern a korrupcióról, rengeteg (javarészt felesleges) csavarral, egy szótlan, ravasz főhőssel és az ilyen típusú filmekben elvárt hatalmas tűzijátékkal és body counttal a végső összecsapás során. Valamikor persze ez is megteszi...
