Magyar western! Vagyis eastern! Jee! Akartam. Akartam, mert én imádom az ilyesmit. Idehaza ugye korábban már voltak hasonló próbálkozások, amikben a betyárok koráról regéltek - írtam is a Talpuk alatt fütyül a szélről, ami végül is a rengeteg hibája ellenére is szerethető, szerb szereplői ellenére is ízig-vérig magyaros darab. No, a Délibáb nem ilyen. Nem csak azért, mert főhőse Tarantino Djangójához hasonlóan néger (there is a nigga on the hor...tobágy!), és nem csak azért, mert nem a múltról, hanem inkább egy furcsa, posztapokaliptikus jövőről regél. Egyszerűen azért, mert lelketlen.
Hajdó Szabolcs művészfilmes. Jajj, bocsánat, ezt nem szabad mondani, mivel az elmúlt X évben a szakma tett róla, hogy a magyar nyelvben ez a kifejezés szitokszónak számítson, úgyhogy ügyesen áttértünk a "szerzői filmes"-re. De a lényeg ugyanaz maradt. Na, és most ő próbálkozott egy ún. midcult filmmel, ami szerzői is, meg nem is, zsánerfilm is, meg nem is. És míg a hozzáértők kezei közül elismerésre méltó darabok kerülnek ki (lásd Christopher Nolan Mementóját), addig Hajdu két szék között a pad alá esett.
Oh, pedig ő jó Refn módjára elismert elődöt idézett, és reménykedett, hogy ha a dánnak bejött Jodorowskyval a Drive, akkor majd neki is be fog jönni Jarmusch és a Halott ember. Nem is kellett más, csak Mr. Gitárerőszakoló Bozont egyik kedvenc fekete színésze, értelmetlen leblendék-felblendék sokasága, és egy elvont sztori, amiben nem történik semmi, de az legalább jó sokáig van mutatva (Tarr Béla büszke lehet tanítványára). A baj csak az, hogy ez a magyar közönségnek egyáltalán nincs ínyére, ahhoz meg mégsem eléggé elvont, hogy a bölcsészp*csák rárepüljenek.
Egyre jobban tisztelem Andrew Vajnát: mert bár Hajdu végül kisírta magának a pénzt, rendesen összeveszett az öreggel, aki most már harmadik éve kénytelen széllel szemközt pisálni, mert a régi rendszer csecsén nevelkedett "művészeink", amiért nem kapják meg pofára a megszokott adagjukat, kígyót-békát kiabálnak a Filmalapra, amihez a netes sajtó örömmel asszisztál (ha nagy nehezen megkapják, akkor meg csak akkor nyílik ki a szájuk, miután elkészült a filmjük). Noha ennél racionálisabb döntéseket hozó szervezet kevés van az országban.
Ezt a Délibáb című izét sem kellett volna támogatni. Még ennyire sem. És nem csak azért, mert az első hétvégéjén 24 moziban 900-nál alig több néző ült be rá, vagy mert a premier előtti vetítésén ültünk vagy 40-en a teremben, hála annak, hogy az Origo az utolsó pillanatban még kisorsolt 5 páros jegyet - mert különben kongott volna az ürességtől az egész Palace mozi. De most komolyan: mi volt ebben a kidolgozott filmtervben olyan, ami megérte a forintszázmilliókat, amiket eltapsoltak rá?
Az egy mondatban leírható alapsztorin kívül (ami az én füleimnek roppant csábítóan cseng, különösen a Django elszabadul után) az operatőri munkát tudom kiemelni (de az meg ugye nem a filmterv része), az ugyanis tényleg ott van a szeren. A Délibáb fényképezésére csak azért nem sütöm rá a "zseniális" billogot, mert az éjszakai pusztai jeleneteken nagyon csúnyán látszódott a magasba helyezett reflektor, amivel fényt csiholtak hozzájuk - ennél egy fokkal kreatívabbnak kellett volna lenni, és nem húznám most a számat.
De egyébként: a főbb szereplők közül alig találunk magyart - oké, a néger focista miatt nem nyivákolok, ennyi bőven belefér, de az, hogy a Hortobágyon románok randalíroznak, amikor olyan szép hagyománya van hazánkban a betyáréletnek, minimum provokatív. Magyarul sem beszélnek sokat, franciául, angolul és románul viszont annál többet. De mivel ez nem a Becstelen brigantyk, és legtöbbször nem sok minden indokolja az idegen nyelv használatát, ez inkább egy bátor, de értelmetlen dolog, semmi több.
Isaach De Bankolénak megvan a kiállása, jó főszereplő válhatott volna belőle, ha a rendező is úgy érezte volna, hogy ha már leszerződtettük, akkor nem ártana használni a palit. De nem: a karakterfejlődés (már ha ezt lehet annak nevezni) kimerül annyiban, hogy a főhős rájön, hogy ha nem tesz semmit, szar lesz neki, de igazából a western-elemként kötelező végső nagy lövöldözésbe mégiscsak adhoc csöppen bele, végérvényesen beleszúrva a rozsdás bökőt az erőltetett metaforákból túlcsorduló fuckin' (pál)pusztai film szívébe.
Kár érte, mert tényleg szerettem volna, hogy jó legyen, nem azért idegeskedtem végig a négyeshatos villamos gyökkettővel poroszkálását, izzadtam le a nagy sprintben, hogy le ne maradjak a kezdésről, hogy fintorral az arcomon távozzak. Könyörgöm: WESTERN. Csináljunk egyet! Egy igazit végre. Nem nehéz, a Zs filmes olaszoknak is sikerült emlékezetes darabokat leszállítani 50 éve is már, pont a mi "vérprofi" filmeseinknek ne menne? Pedig sajnos nagyon úgy néz ki, hogy nekünk MÉG ez sem megy...