Bár a technikai megvalósítás még messze volt ezidőtájt a tökéletestől, és a hollywoodi pátosz is erőteljesen rányomta a bélyegét (már) ebben az időben (is) a készülő filmekre, talán mégis a 40-es évek második fele az, amiben a II. Világháborúról készült alkotások a legjobban vissza tudták adni azt, ami akkoriban a háborúban történt. Egyszerűen még olyan friss volt az emlék, még nem születtek meg az azóta oly' divatossá vált irányzatok. Nem a sátán 6 évének, hanem egy egyszerű, világméretű háborúnak fogták fel az eseményeket.
Így aztán a Szárnyaló bátorságban a németek legyőzendő ellenfelekként, nem megátalkodottan gonosz ellenségként vannak ábrázolva. Sőt, igazság szerint nem is esik sok szó a németekről, hiszen a sztori középpontjában azok az amerikai pilóták állnak, akiknek hála lehetővé váltak a nappali, pontosabb bombázások is. Ehhez pedig az elején nagy árat kellett fizetni, de a történelem végül őket igazolta. Ezeknek a hősöknek állít emléket ez a Gregory Peck főszereplésével készült filmecske.
Az USA egyik nappali bombázó csapata meglehetősen peches: sorra lövik le a gépeiket, bármennyire is igyekszik a vezetőjük tartani a csapatban a lelket. Frank Savage tábornok azonban nem hisz a pechben, szerinte pusztán a fegyelmezetlenség, valamint az osztagban uralkodó túlzott empátia az oka annak, hogy a kelleténél több gépüket lövik le. Ezért átveszi a csapat parancsnokságát, és kis idő múlva a legjobb bombázókat faragja az addig pusztán szerencsétlennek gondolt alakulatból.
A világháborút túlélő bombázópilóták közül sokan úgy tartják, hogy a Szárnyaló bátorság kb. az egyetlen film, amiben hitelesen sikerült bemutatni a háborúban történteket. Nem mellesleg a filmet előszeretettel citálják a mai napig az amerikai hadseregben, mint az egyik legjobb példát arra, hogyan kell jól vezetni egy alakulatot. Mert tény, hogy a Gregory Peck által megformált parancsnok keménykezű, szívtelennek tűnhet, de az eredmények őt igazolják: az ő irányítása alatt sokkal nagyobb a katonák túlélési esélye a bevetések alatt.
És amikor oda kerül az ember az ellenfél célkeresztjébe, ez számít csak igazán. Egy erőskezű vezető, egy összetartó csapat gyakran az élet és a halál közti aprócska különbséget jelenti. Hasonlóan, mint annak idején az ókori harcok megbonthatatlannak szánt pajzsfalai esetében, a bombázórepülőknél is az összehangolt támadás, az összetartás a repülés közben és a fegyelem volt az, amitől egyrészt eredményesebben tudtak működni, másrészt nagyobb eséllyel maradtak életben a pilóták.
Gregory Peck nagyon jó. Ritkán mondom ezt ilyen régi filmeknél, mert jellemzően ekkoriban még túlságosan teátrális volt a legtöbb színész játéka, mivel ez volt a korban a standard. Peck sem kivétel ez alól, de valahogy mégis sikerül úgy átadnia a karaktert, hogy mindezek ellenére is valós figuraként elevenedik meg a vásznon. Mellette azonban kb. mindenki más csak statisztál - ez az átka annak, ha valaki nagyon jól nyomja egy filmben... Igaz több "sztárszínészt" nem szerződtettek mellé. És nem, a filmért Oscart kapó Dean Jaggert sem érezni annyira kiemelkedően jónak...
Van egy kerettörténet is, de nem sok vizet zavar, igazából kicsit rásegít a háborús időkön való... hát... nosztalgiázásra, hiszen mint már említettem, a film realatíve korán, a világháború után 4 évvel jelent meg. A legjobb viszont az benne, hogy nem akar igazán nagyot mondani. Megmarad a maga kis színterén, megmarad egy, a bombázópilóták mindennapjait bemutató szépen befókuszált fényképként. Oh, és a végső nagy légicsatában VALÓS eseményeket látni - ezért is készült fekete-fehérben a film, hogy ne üssön el ezektől a háborúban felvett felvételektől.
2 Oscar-díjat nyert (úgy látszik, már akkor is divatos volt háborús filmnek odaítélni a "legjobb hang"-ot, és kb. semmi mást), a mai napig nagyon népszerű film a tengerentúlon (vagy inkább úgy mondom, hogy lényegesen ismertebb, mint itt, Európában), készült belőle egy több, mint 60 részes sorozat is belőle a 60-as években. És most már tudom, honnan lopta George Lucas azokat a jeleneteket, amikben Luke és Han lövik az ellent az űrben...
